Egy szemüveg mögött, egy különös izzó rózsaszál. Szirmai göndör fürtöket formálva fent egy bozontos hajkoronán.
Komoly nő, komoly tekintettel! Mosolya máglyáján szaporán lüktető szívem égett, s puha vörös ajkának dunyhája volt nékem lelkem menedéke.
Az őszi Duna parton sárguló levelek hullámzó szőnyegét szőtte a szél, rózsám ott állt a fényben, s vele öreg hű társa ebeként…
Elárulta nekem, hogy könnyek nélkül koros barátját siratta, s a póráz, mint az avarban futó erdei sikló vitte el gondolatát, közben a kezem megfogta.
E séta aranyának fényében kalapáló szívünk nem kérdezett sokat, kortyolt a mosolyunkból, s a csók igéje volt egy ígért gondolat…
Érchegyi Csaba Rudolf
2026.02.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
