Hónap: 2024 február

A világ sóhaját ma vihar s tornádó hallgattatja el, félénk zúgó patakok hallatják hangjukat, de egy nemzet áruló nekik gátat emel.

Az új világ szennye fekete s kék érből ered, mérgezi édes hazánkat, nyelvünket, s nemzetünk eszméiben csobogó tiszta vizeinket…

Márvány paloták hirdetik most a szolgaságot, benne hamis mosolyú félszeg rabok kik az ablakon át látják, hogy künt a nap sütve korcsolyázik.

Közben a paraszt földjén az ég alatt térdel, néma könnye szavát mossa el lelke erejével… Alatta sötét az avar, mellette lankad az ibolya. Ki széllel seper majd…, az lesz a nemzet fia…

Érchegyi Csaba Rudolf

2024.02.14.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

A reggeli tavaszindító madárének szimfóniája, mosolyra fakasztott. Átölelt a napsugár, s én, mint egy kenyértészta lassan keltem ám. Künn a hideg, bent a meleg, takaróm alatt lustán pihengetek.

Fú a szél, teraszomon a ciprusok ölelkeznek. Alattuk a macska jő, ki megtöri merengő tekintetem. Lopakodva vadászik szerepet kapva e képben, a szellő dúdolt hozzá, s itt volt még az álom a terítéken…

Vekker úr rángatott vissza, beleszólt süllyedő álmomba. A kicsi időgép rugói esnének ki…, frászt hozott rám az ágyamba. Száz csengőként szólt, hangja éles és érdes, a jobb kezem kellett, hogy e lármának vessek véget.

Nem volt mit tenni, kelni kellett. Felettem a gerendafödémen, sejtelmes arcképek előttem megjelentek. A fák csomói rajzolatjukban szemeimet szegezték, s én ültem ágyamon, a napsugárban fürödvén.

Felálltam, ropogott a padló a lábam alatt. A besütő nap sugaraiban a porszemcsék, mint pici bolygók ide-oda bolyongtak. Ott a fény hullámain oly szabadon lebegtek, mint akik erre teremtek.

Ez a reggel lassan, csendben zajlott. Az időm zárkájába, a vekkerem adott néha hangot. Az Isten kulcsát hozzá, én ma is keresem szüntelen. Szabad Magyarok lennénk nélküle…, tőletek is kérdezem!

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2024.02.04.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.