Csendes tavaszi reggel volt, a Tiszaparton előttem egy nyírfa állt. Zöldellő koronáját hallom, ahogy égbe kiált! Tokaj hegye lábát mosta a reggeli Tiszában, így festett bennem képet, s ecset híján tollal pingáltam…
A fa árnyéka vásznán egy kék-fehér hajó várt, s az éber bölcs folyón az ég tükre ébredezett már. Partján rozsdás híd feküdt a harmat könnye takargatta, s az emelkedő nap, a keblén cseppjeit egyenként szólongatta.
Itt a zöldellő levelek oly hangosan lármáztak a folyó parton, mint a templomban járók, kik a papot feledik míg a misét tartja. Lassú járású ez a folyó, partját hosszú kőfal támogatta, vak medre titkokat rejtett, nekem nem beszélt róla…
Ablakot nyitottam, s a hűvös beosont hozzám… Végig mosta testem, reá libabőrt húzva, mitől majdnem gágogtam tán… Felébredtem, mint egy bóbiskoló kocsis a szekerén, s fakopáncs koppintott, ébredj emberfia és nézz felfelé…
Az ég ragyogott, arany kabát volt rajta… Gombjai fénylettek itt-ott, ezüstös fényes szálával varrva. Úgy látom, hogy ez a ruha mindenkire jó lehet tán, s Isten az időre bízta, hogy ki mit öltsön magára, s a világ majd úgy tekint rá..!
Érchegyi Csaba Rudolf
Tokaj, 2024.03.17.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.