Az ország legnagyobb zsebese, kiszorult ez évben a peremre. Vitte a nép, s állam vagyonát, elhagyva őt a gőg, s pár jó barát.
Képzelt trónjának aranya, mint keserű epe mardossa. S kardjának porcelán hatalma egy nap, s éj alatt hullott a nemzet színe előtt darabokra.
Ej te döjfös kis uracska: e népnek te valaha esküt tettél, hogy felemeled a magasba! S ma a nép ítéletet hirdetett! Becstelen, s áruló szolgaként menesztett.
Egy nemzet államban, országnak nincs helye! S te más nemzetnek esküdtél fel, néped sorsát zsebeid feneketlen sötét kutjába temetve.
A magyar lélek holtában is erős, oly erős, mint a múlt gyökere. De aki a teremtő fáját ássa alá, annak ága nem hajt, s nem lesz levele. Korhadó ág lesz, rovarok eledele…
S végezetül: a nép ébred, a gyáva, hazaáruló, s a hontalan menekül. S marad ki érez, nemzeti öntudatra ébred. S aki tudja Isten hol lakik, azok hazatértek…
Érchegyi Csaba Rudolf
2026.04.22.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.