Az időm, az életem, a valóság kapcsolata közt eltelt paradoxon… S ha meghalok, mely valóságos esemény, helyet foglalok majd én a tér ölén…
Majdan ha a térben utazgatom, viszem kincsem minden utamon! Bőröndömben úgy pakolok én, hogy beleférjen minden csók, s vidám esemény…
Viszem én a cinkék dalát, a tavaszi fű illatát, s aki átkarolt egykor szívének halk lükető szavát… Viszek mindent, mi oly szép volt egy életen át!
Elviszem én a világ zaját, elviszem én…! Hozok helyette békét, nyugalmat, s megkérem „Istent”, hogy adja át a Magyaroknak a földanya üzenetét…
Abban irattatik meg majd, hogy te, s én vagyok a világ, kiket a fény és az élet nevel eonokon át… Na de mégis…, ti mit gondoltok, mennyi időnk van még…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2026.11.17.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
