Egy virág mosolya mögött, kecsesen hajló huncut szirmainak gondolatai cikáztak. Kinyílva színeiben még az árny is, mint ártatlan álca pompázott.
Kedves az élettől, hogy megalkotta a virágot… Megannyi szépség, mennyi lélek, s mind hamvas szüzek, így jönnek a világra. S hagyjuk a húsevő virágot!
Én a legszebb virágra gondolok! Aki levelein, szirmain, a napsugarat dédelgeti, s a szüntelen reggeli harmat édes csókjait, testén ölelve melengeti.
Ő a virág, aki egy, s mindenki virága! Csókok képzete, s a rét gazdája. Illatos csendjével hívja szerelemre, ki megérett. Bársonyos idomán, mint telt ajak érintése, egy hangtalan ígéret…
Virágzó lélek fonta aranyló hídon át, lágy sugallat simogatja, s ébreszti a szépet. Kulcsát annak akasztva fel, kiben a világ, virágképében szeretetre ébred…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2026.04.17.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.