Hónap: 2022 augusztus

Kategóriák
Versek

Felhőkoszorú

Kedvesem felett felhőkoszorú, napsugár a fátyola, ringatózó virágok hajlonganak előtte, Szél úrfi ért oda.

Húzta ő az eget, mint négy ökör szekerét, sötét felhő volt rakománya,

miben könnyezett az ég.

Felhő árnyéka paplanként takart, süvített a szél, villámok robaja közt szakadt le az ég.

Öntözött a vihar, könnyei hullottak, erek-patakok folyókká duzzadtak.

Hatalmas villanó fények, tűzkorbácsok ostora, világot gyújt egy ágon,

s füstölög, az istennyila…

A szél is sietett, elhúzta szekerét, s magával vitte az eső-függönyét.

Az ég tengerén felhők foszlottak, pára selymek lebegtek, s a fényben olvadva, szelek szárnyán, útra kelhettek…

Később nap úr ecsetjével megfestette az eget:

megnyílt az ég szín-kapuja, szivárvány született.

Aranyló napsugarak tócsák-nedűjét kortyolták, s a távolban járó Szél úrfi, napból táncolt, az éjbe már..

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2022. 08. 20.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Felhőkoszorú
Kategóriák
Versek

Emlék-kép

A szobám falán, a fényképek beszélnek. Képi villanások ragadnak el, s az idő emlékei az igazat mesélik.

A pillanat történelme soha nem feled. Az élet vize szentel, sodor el, s magam folyóján, csak evezem és evezem.

Olyan furcsa őszintének lenni, képek előtt vallani, temetni, szeretve lenni. De megrázó a múlt sírjában élve, riadtan kelni.

Síromból kelve, fuldoklottam. Magyaráztam a múltam, s gyógyuló sebeim láttán, a könnyeim közt gyóntam.

Olyan megrázó s egyben csodálatos volt ez az érzelmi végzet, mint ahogy a harmat a reggeli füvön, idővel varázsol egy csillámló rétet.

Talán, őseim bélyegét hordom. Viszem tovább a családi levelet. Nem adhatom fel, csak örökítem azt, ami általam született.

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2022.08.11.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Emlék – kép
Kategóriák
Versek

Körtefa

Egy fa alatt ülök, nyár van. Körték hullanak mellettem, és a darazsak csak az érett gyümölcsre várnak.

Lakmározó hadak, sebeken át táplálkoztak. Ahogy néztem őket, fejemet a föld húzta, búbját a fény mosta.

Emlékek hullámai jöttek, s vihar tombolt bennem, de én hagytam, hogy az érzelem, elöntse lelkem…

Egóm, egykor katonát csinált belőlem. Sokszor meghúztam a ravaszt,… de szívemet találat érte, s egy golyó nálam is bennragadt.

A múlt, ez az ostoba múlt, az időmet ragadtad el, s vele a szerelmek emléke kopott, minek fejfái üresek, a jövő mosta el.

Úgy érzem most magam, mint egy ütödött körte, aki ágról szakadt, s lénye csak az időt, na meg a földet töltse.

Felesleges minden orvosság, hiába kiáltok, magam napsugara kell ahhoz, hogy lássam a világom.

Életem diákjaként megfogadtam, hogy ezután szerelem lesz az élet, mit elfogadtam.

S amit nem, jövőm tanára magként ültesse el bennem, keljen ki s nyíljon virága, újra meg újra bennem…

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2022.08.04.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Körtefa