Őszilombok, hulló őszilombok, színeikben regélnek… Sétálok az avaron, s ők lépteim közt nekem mesélnek.
Egy fasor alagútja alatt pihentem, előttem szellő sepri az avar szőnyegét, akinek üzennek, felkapja s viszi levelét.
Olyan világi csoda ez! E képnek természet a festéke. Magam is egy szín vagyok benne, egy változó természet.
Elmúlásban jő az ébredés, érzem része vagyok én. Ahogy egy megkönnyebbült újszülöttnek első könnyében az anyai mosoly, mi csak az Istené.
Suttogni kezdett az erdő, zizegnek körülöttem a levelek, hűvös levegő simogatja arcomat, hazafelé terelget.
Mögöttem robog a vasút, kattog s zakatol, visszhang jár át mindent, s üzen, nekem, hazavárnak, hívogat otthonom.
Szürkületben indulok, de visszapillantok még, a hold ezüst utat festett nekem, s rajta lépkedem, haza…, hazafelé…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.10.25.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.