Átlátszó fodros kék karimája ölelte körül. Napfényben úszott, s helyenként lyukak csonkolták testét, reá az éj árnya vetült.
Fő világosító Ő az éj porondján, úgy tudom agya, s tükre is van talán… Fénye a mezőt ezüstre festegeti, s hogy ki Ő, mhh, magát rejtegeti…
Minden éj, egy lassú világos felvonás. Hol Héliosz fénye fedi el valódi képét, mit a sötét ölel át. Éji darab ez, a föld színpadán…
A szél az apály, s a dagály Ura Ő! Kérdem, a vetést is megszabhatja Ő? Az éj része egy isteni térben, oly régóta már, feledésben.
Bizalmatlanságom okszerű! Kinek fényes éji ruhája takarja önmagát, s alatta sötét teste a távolt hatja át…
Neved a hold, Nap a kedvesed, de áruld el nekünk…, ki vagy te égnek gyermeke…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád,2024. 08. 19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.