Sötét hideg áll az ablakom előtt. Csendben vár, amíg a meleg meglepi őt. Napja öltözteti, s vetkőzteti. Ezüst gombjával a hold vértezi.
Mozdulatlan pihen az éj, s nem kacér, mint a napsugár a dél egén. Sötét szeme pihen az ég fenekén, s nem faggatja e világot, mert a mélyen alvó csend reggelre elvetél.
Hűvös ma vak tekintete, s szívében lángtalan világ gyúl…, Istenemre. Trónusát a mély fekete éter festegeti, s a hold a király, ki ezüstös szálaival csinosítva fényezgeti.
Teste leírhatatlanul hatalmas, szél szabta kabátja láthatatlan, unalmas. De az éj égi korongja lassú táncot lejtve, lágyan karolja kedvesét át, s felette csillagtenger van ma este.
De mi férhet bele egy éjbe? Hol az a pont, ahol belegázolhatnék én a sötét rengetegébe. Ezer kíváncsiság, s félelem hív oda, lelkem elárulnám, ha nem hinnék e gondolatsorba.
Minden színt és ragyogást a sötét ágyán betakar. S csak a hold hajnali könnyén pislákol az új világ, kinek gyermekeit újra meg újra a nap tején örökítve magasztal.
Hangja nincs, talán eladta egy csigának…, remélem nem tévedek e varázslatos világban. S ha majdan megszólítja egy csiga, vele tart majd az éj, s lassan-lassan tűnik tova…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2025. 03.19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.