Kategóriák
Természet Versek

Tél

A koronák hava, fenséges hideg ruhájában szökken hónapról hónapra. S fagyos könnyeinek fehér hulló csillagait áldozza, e virágzó madárfüttyös tavasznak…

Hófehér elegancia, fehér tisztaság…! A föld maszkja alatt, csendben aluszik már minden csodabogár. S az éj keblén a hold pihen, simogatva őt egy éjen át.

A tél egy költemény, mi önmaga írja sorait, s világi esszéjét. Megkerülhetetlen fenséges erő, ki a föld köpenyét gyógyítja, s eonok könyvében olvasztva a múltat, a jelenben feloldja.

Nem tapad vér a kezéhez, nem manipulál, fagyos csókja mögött a tűz komponál. Olvadó könnycseppjeinek vizeiben született az élet, ősi rend ez, nem elmélet…

Folytatnám még, de veszett szavaim üres kutakban némán száradnának el. Elmeséltem már fent néktek, hogy a tél oly évszak, hol az elme a tudattal egybekel…

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2026.02.22.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.

Kategóriák
Természet Történelem Versek

Dobogó szív

Egy ideje, lüktetve áramlik már az energia… Hullámainak tükrében pislognak a szemek, s látva oltják el magukban az ősi szellemükben féltve őrzött tüzet.

Erősebben dobog a föld szíve, ugye te is érzed…? E bolygót a múlt művelte, s a fekete arc nélküli köpenyesek véres bankóiért, a senkiktől megvehette…

Azt hiszik megszerezték… Okos buták… Gyökerestül, mind rabszolgák! Ők a sátán szolgái, a világi világtalanok. A félelem iskolájában, mind hatalomért sóvárog…

Valahol még él egy bölcs juhász, aki a sok birkából majd farkast csinál… A nemzet farkasait eszméjével megalkotja, s kiveti a rókát vagy könyörtelenül eltapossa.

E haldokló világképnek itt nincs eredője, se iránya, s e földön teendője. Csak egy fegyvere van a népnek. Az esze!  Szabad akarattal, magját s gyökereit felesketve…

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2026.02.16.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Kategóriák
Természet Történelem Versek

Eb adta gondolat

Egy szemüveg mögött, egy különös izzó rózsaszál. Szirmai göndör fürtöket formálva fent egy bozontos hajkoronán.

Komoly nő, komoly tekintettel! Mosolya máglyáján szaporán lüktető szívem égett, s puha vörös ajkának dunyhája volt nékem lelkem menedéke.

Az őszi Duna parton sárguló levelek hullámzó szőnyegét szőtte a szél, rózsám ott állt a fényben, s vele öreg hű társa ebeként…

Elárulta nekem, hogy könnyek nélkül koros barátját siratta, s a póráz, mint az avarban futó erdei sikló vitte el gondolatát, közben a kezem megfogta.

E séta aranyának fényében kalapáló szívünk nem kérdezett sokat, kortyolt a mosolyunkból, s a csók igéje volt egy  ígért gondolat…

Érchegyi Csaba Rudolf

2026.02.01.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.