Eljárt az idő az ősz felett, s a hideg szél kabátja alatt megfestett leveleit sepregette. Jött a tél hűvös lehelete, s a nap tüzes csókját fátylával takarta le.
Csendesedett minden. A falu andalgott, nem szólt semmit, s a nyugvó város halk szava sugallta az utca népének, az idő nem vár …, benne nekünk el kell veszni.
Könyvtárba mentem, hol falak vettek körbe. Könyvből épültek azok, tele bölcsek munkájával töltve. Ott a tudás súlya oly nagy volt, hogy az étert csendre teremtette.
Utazók voltak benne, mindenki elméje szinte a könyvhöz volt kötve. Néha-néha egy köhögés, s szék csikorgás ébresztette azokat, ki még nem voltak elmélyülve…
Olcsó szórakozás ez a művelt, s műveltetett gazdagnak, szegénynek. Kik a tudás fája alatt egy-egy almáért nyújtóztak, némi megváltást remélve.
Elfáradtam, s egyben kipihent volt állapotom, gondolataim szülték e falak közt pillanatom. S én elégedett voltam akkor, úgy tudom…
Felvillanó éles, kíváncsi, s méla tekintetek voltak itt a meghasonult arcok végtelen óceánján. Szárnyaló elmékkel utaztunk azon, s tudtam, kívül-belül minket a végtelen világ vár…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.10.18.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.