Szürke égbolt alatt hulló ķönnycseppek, a pipám füstjébe születtek.
Lobogó tűz világítja meg arcomat, minden gondolatom képe lelkemben fennmarad.
Megrajzoltam a világom, s ha megérinted lelkem azt is tudni fogod mit kívánok.
Éjjel a nappalokba vágyom, hol a hullámzó vizen csillagok világítják hajómat, s a fény folyóján sodródom és csodákba torkollik minden gondolat.
Ébredezve reggel a fény várt s a remény,
kitekintve a sátramból egy virágszőnyeg tárult elém.
Friss harmat párolgása ébresztette a szunnyadó virágot. A bogarak zizegtek, és igyekeztek inni a virágon.
Mohás sziklákon mentem a forrásig,
hol vadvirágok nyíltak s a szivárvány pompázik.
Forrás az élet vize volt, csobogva táplálta a világot, az élők szomjaztak rá, mint két szerelmes, kinek a csók hiányzott.
Hazafelé minden hang, illat és fény megáldott,
s az erdő szelleme sugallta, hogy a természet szülte e világot.
A sátramhoz érve kérdeztem magamat, mi az mi itt tart s oldja gondomat.
A felesleges kérdés válasz nélkül maradt,
s csak egy érzést indított meg, mit szült egy gondolat.
Az érzés a nyugalom volt, mi fogva tart,
s megértve az erdő lakóit, kiket az emberi civilizáció megzavart.
Gondolkozz el, ha nyugalomra vágynál, mi az mi visszatart.
A Világod mi tiéd, ki a fejedben lakik, s ha hagyod, rajtad uralkodik.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.03.04.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.