Megölelt, megcsókolt és már a szívem dobbant.
Az ajkam bizsergető hatása alatt voltam, némán megköszöntem, de már nem ott voltam.
Visszaöleltem mert akartam, akartam, mert minden szeretetem átadtam.
Nem kértem és nem vártam semmit, csak szemed tükrében utaztam, beléd szerettem s mindent veled akartam.
Oly gyengeség fogott el, mert a szereteted áramlott, mindent feladtam mi eddig áltatott.
Egy réten ébredtem melletted hol egy virág illatot árasztott, elbódultunk tőle s csókod varázsa válaszolt.
A természetbe olvadtunk, érintésed érzékiségéből s a testünk jeleiből olvastunk.
Lélekben örökre együtt a mezőn maradtunk, mert a stóla a lelkünkön fogant meg s mi ebben maradtunk.
Ez az érzés kísért a halálig, míg egy hang szólított minket, hogy egy más mezőn is várnak a virágok.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.02.18.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.