Leszakított virágként megszagolt, már az övé voltam. Kezében haldokoltam s a sorsom előtt a szárammal is meghajoltam.
A tettében volt az ítélet s a halott lelke nyomorában mára már, egy kérdés fojtogató érzése megérett.
Miért szakítottam le, mit üzentem a virágnak, láttam a végzetünk és a kérdés közben csak néztem a virágra.
Halottak voltunk már mindketten, ő már úton volt s én maradtam, a földi pokol marcangolta lelkem, mibe ragadtam.
Szaladtam s szaladtam, míg egy virágos rétre nem akadtam. Kimerültem, ziháltam, megbotlottam s elestem egy virág sírjában.
A halódó virághoz beszéltem s időben együtt hervadtunk el a virágok kertjében.
A hagyaték üzenete a sírban nyugszik, hol a halódó virág magot hagyott hátra s én voltam a trágya, mi testet adva szülte meg a virágot, e világra.
Emelkedő lelkem felhőinek könnycseppjei hullottak a virágra és megváltást kértem Istentől, hogy egy új életben visszatérhessek virágként a világba.
Ha virágként születnék újra illatommal üzennék.
Hagyjatok a réten, ahol virágzom, hol minden szépségem a tiétek s ha bölcsek vagytok meghalljátok, hogy ez az élet… s nem ígéret!
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.02.23.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.