Ma ész nélkül csapódott minden, ide-oda. Sebes vonatra szállt a figyelem, s az állomáson én voltam a lemaradt masiniszta. Na de…, ki vezette a mozdonyt?
Eben guba a kutya fáját, ki tudja hol, s merre találom az isten fáját… Itt álljunk már meg egy szóra! Ha a kakas szólna…, ráébrednénk a nyugalomra…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád,2024.11.08.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Zongora szólt egy vöröslő ablakon át, a csendet simogatva keltette egy vidéki utca világosabb oldalán.
Ősz volt… Hűvös estnek sötét takarója szállt alá, s a hangok szivárványa járta át, az utcán sétáló emberek alvó gondolatát.
Egy pad volt a ház előtt…, régi beton vázas, piros kopottas ülőkével. Egy pár némán üldögélt ott, a hold fényében.
Szívüket a húrok hangjai markolták, s ölelték át. De az andalító zongoraszó dallama, néha egy gőzös robajába csapott át.
Künn hideg volt, álmodozó párok akár több kőszobor… Hangokban született az érzelem, s a dallam világa sem volt véletlen.
A zene sugallta üzenetét a szíveken át, szavakat fojtva meg, s szólamaival varázsolva át az est eseménytelen utcáját.
A művészt izzó vörös függönye takarta. S az átszűrődő fény teste árnyékának hullámait, akár egy vászonra angyalként rajzolta.
Elesteledett, kottában szunnyadt minden dallam játéka, s a szoba sötét színpadán a mosoly csókja a fényt oltotta.
Kar a karban ballagott az utca népe hazafelé, s a zene esti fényében kinyílt virág szirmai játszottak tovább, a szívek legmélyén….
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 11.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
A Tiszán beköszöntött a reggel, s eleven seregélyek uszálya lebbent fel az égen. Lágy szellő, mint egy dedet ringatta sulyom szigeteit, s közte hattyú család ölelte, gondozta gyermekeit.
Itt-ott egy egy vadkacsa verte fel a vizet, s a többi a zöld hullámzó szőnyegen pihent. Vizipókok szaladgáltak szerteszét, sárga virágok leveleinek szigetén, egy magányos béka üldögélt.
Nádas tengerét gondosan fésülgette a szél, s nem messze tőle egy fatuskón lesben a kormorán, a reggeliért. Mesés volt e reggel, csíkos szürke gém hajózott el felettem.
Ébren pihenő békés madárvilág emelte a tájat, s a felhő habjainak árnyéka alatt korcsolyáztak. Szitakötő ereszkedett kecsesen a lábamra, de apró csókját egy seregély vonulása hirtelen megzavarta.
Valahol messze távolban hófehér, fekete, s szürke foltok keveredtek, vizen ringatózó madarak tanácskoztak, s a tó testén melegedtek. Mögöttük…, kócos, s bozontos koronás fahegyek emelkedtek.
Itt mindenki a nap fényének arany tejében fürdőzött, nádas szigetek előtt, s mögött ejtőzött. Vadlibák hangosan gágogtak fel fel szállva, suhogó szárnyuk hangját a szél csente, s vitte dolgára.
Gyönyörű csérek is játszadoztak, lármáztak, s felettük vijjogó sirály, ki a reggelt rázta fel álmából. Egy árva sikló napozott a legszebb tavirózsa levelén, ezüstös szürke teste csillámlott, olyan volt, mint a gyémánté.
Vizi ősvényeken csurogtam én ma át. Mellettem halászcsónakok bujdostak el, mint akár egy betyár… Zsákmányuk hálójukban vergődött, s némaságuk ordította: prédák lettünk, sorsunk megtörve…!
Varázslatos jégmadár reppent fel, csőrében halával, ki egy bedőlt fára landolt le a zsákmánnyal. Foltos árnyas szőnyegeken hajóztam én, s a víz asztalán előttem megterített az ég.
E tavon, e táj írta versem. Szemem tükrében tollam virága, s a természet vezette kezem ma reggel… Ez paradicsomi szabadság, vagy a zárkám?! Azt hiszem mindkettő…, ez-az Isteni szabadság!
Érchegyi Csaba Rudolf
Poroszló 2024. 09. 02.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Átlátszó fodros kék karimája ölelte körül. Napfényben úszott, s helyenként lyukak csonkolták testét, reá az éj árnya vetült.
Fő világosító Ő az éj porondján, úgy tudom agya, s tükre is van talán… Fénye a mezőt ezüstre festegeti, s hogy ki Ő, mhh, magát rejtegeti…
Minden éj, egy lassú világos felvonás. Hol Héliosz fénye fedi el valódi képét, mit a sötét ölel át. Éji darab ez, a föld színpadán…
A szél az apály, s a dagály Ura Ő! Kérdem, a vetést is megszabhatja Ő? Az éj része egy isteni térben, oly régóta már, feledésben.
Bizalmatlanságom okszerű! Kinek fényes éji ruhája takarja önmagát, s alatta sötét teste a távolt hatja át…
Neved a hold, Nap a kedvesed, de áruld el nekünk…, ki vagy te égnek gyermeke…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád,2024. 08. 19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Mint, egy virágos égbolt ölelte át, bódulva hallgatta a virágok álmát, mihez a szél muzsikált. Szeme vásznán a fa koronája, ajka rúzsát a naplemente gyújtotta lángra.
Egy virág volt a sok között, de nyelve sziklaként pihent, s ő a virágok országába költözött. Hol a méhek mézbe zárták aranyát, s a nap kulcsa nyitotta ajtaját.
Szépsége mint, a nyugvó hamvas forró tűzvirág, kinek tüzét e fa virágai táplálták. Arcát itt az árnyak simogatták lágyan, lüktető kacér gondolataiban egykori holt csókjai vártak.
Elragadta őt lassan az idő mámora, s szirmai szebbek voltak, mint valaha. Egy volt itt, a sokaságban! Egy, a legnagyobb! Virág lett, kinyílt csendben…, s tovább álmodott.
Érchegyi Csaba Rudolf
2024. 08. 05.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Édesanyám tavacskájában cseperedtem. Szemem tükrében a fény, tiszta lángot melengetett.
Felbukkantam, mint egy sellő, s néma hárfám mesélte el, hogy nálam a mosoly az első.
Ölelt lágyan víz, s vele az élet. Úgy ringatott el ha kellett, hogyha fájt is a szó, az könnyeimben égett.
Tündér vagyok még…, de lehet, hogy angyal!? Pillangó szárnyára írtam én, amit a szívem most gondolt…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 07. 26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Dongó járt ma egy virágon,
szorgosan kereste egy
porszemben a világot.
Mirtusz kelyhe volt tele töltve
illatának italával, fehérben
csillogott itt a nap aranyában.
Gerle pár turbékolt mély hangja
ütemével, fenyő ágán lengett
a tobozok közt, erdejében.
Már-már a horizontot a pára függönye
takarta el. Alá festette kék szőnyegét,
s rajta szűz fodrainak habos csipkéivel.
Kutyák ugattak fontoltan, tagoltan,
üzengettek itt a csendes hangzavarban.
Halovány hold, kelve ébredt fényében.
S a távozó nap csókja festette meg,
kedvesének ezüstszálas mezejét.
Így merült álomba, jövendőbelije éjjelén.
Közben a város földi csillagképeit a pára
tisztogatta, fényeinek foltos pecsétjei
az est világát helyenként gyújtogatta.
Kialudtak a fények, hálni tért az éj is,
s fohászként suttogott hajnalához.
Nyisd ki ablakod, engedd be a fényt is…
Érchegyi Csaba Rudolf
Budapest, 2024. 06. 12.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Goromba gomba,
az avar alatt bújva.
Motyog kalapja alatt,
Jajj…csak a szél ne fújna.
Az ég könnye hullik,
s a menny szemeteli
cseppjében aranyát.
Jajj…, csak a szél ne fújna.
Hullámzik az erdei szőnyeg,
levelek söpörnek alatta,
zizeg a zűrzavar, fodrával aratva.
Jajj…, csak a. szél ne fújna..
Duzzad a gomba fedelével,
könnyes gombjainak porózus
zsákjai, tele van melegében.
Jajj…, csak a szél ne fújna.
Goromba a mérges gomba,
beágyazva az avarba fúlva. Sapkája
fehér pettyein, a hold zongorázott
újra. Jajj…, csak a szél ne fújna.
Estben borult betakarva, s
szótlanul izzadott alatta.
Testének néma szava azt
sugallta…, hagyj magamra!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 05. 23.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Megszólalt egy gitár, s mint egy mennyei hárfa hangja, szíven talált. Egy asztalnyi görög éneke érzéseikben hatott át, s jó kedvet terített a dél asztalán.
Az utca népe csörgedezett, a gitárszó az éter hangzavarát fojtotta meg. A zene e térben úgy ropta a táncot, hogy az ajkak a mosolyok szomjára vágytak.
Nap ölelte itt delelő fényét melegében, így közvetítve az utca népnek. Állva táncolt az asztal a zene alatt, s vele a pengő húr, mint egy jó feleség, a dalban kísérő maradt.
Előttem lágy szellő macerálta a fák lombjait, s árnyékukból a levelek néha-néha a fény elé hajoltak. Árva tolvajként csentem én is egy kis vigasságot, így történt…, hogy a világ, engem is szebbnek látott.
A lírikus görög énekszó nem engedett el…, merev kősziklaként voltam ott, gyökereimmel. Zöldellő hajtás ébredt ormomon, s a nap sütötte zene zuhataga, folyt át tollamon…
Szép gondolatok nyíltak most bennem, elmém völgyében zuhantam, nyíló virág lettem. Illatom mámora a zene világát körém ácsolta, s így élhettem benne, míg nem távoztam.
Mi úgy különböztünk itt tavernában, mint kavicsok a parton, színben s méretben is mások voltunk. Vendég voltam, s előttem a gitár az énekszóval házasodott, fátyoli fénye alatt gyújtott világot annak, aki álmodozott…
Érchegyi Csaba Rudolf
2024.04.14.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
A nagymarosi bozontos dombokon, mint egy-egy karosszék álltak a házak. Visegrád arcát abból nézték, s a folyó, mint egy szekerce vágott bele a föld vonalába.
A kompon lágy szellő fújdogált, s a furulya szavát a hajó dízelmotorja zúgta át.
Tavasz dagadó keblére született az élet, szemem tolla jegyezte be elmém regényébe.
E tájban álmodozó tekintetek utaztak most velem, a komp zajában a szótlanság idillt teremt. Forgott a film, s vele az idő pergett, így jutott nekem is a Duna parkettjén a szerep.
Délelőtt volt, a nap serényen gereblyézte át a tájat, helyenként sötét foltok voltak, de ahogy emelkedett, újra járta. Illatok s színek keltek itt egybe, csicsergő madarak voltak a fákon telepekbe.
A tavasz karmestere elevenen vezényelt, s ahova mutatott, új csodák születtek a régi helyére. Színek néma szimfóniája kísért a fény oltárán, s bölcsőmbe ringatott el…, itt a Dunakanyar folyóján.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.04.06.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.