E világi állomáson több utazó lelke is szomjazik, s aki a sárkány tejéből iszik, az haldoklik… De ki vízért kiállt az bölcs…, szellemének tengere édes, fennkölt.
Az ember homokórája az eső. Hangja morzejelként szól, s aki érti mit mond…, ő a boldog merengő. Szíve nyugodt hullámain pihen, csendben ring, s tudja Ő is teremtő.
A versek önmagában nyelnek el, s nem értem a magyar ember társaim sokaságát miért égeti magjainak gyökerét, mi egykor világot gyújtott, s adta el lángjának világosságát….
De a zászló marad, s a szív és vele az elme, na és a tudat persze! De eme fekete ruhás gyáva nép, férges illuzórikus bibliája alatt, harangokat láncolnak, hogy ne konghassanak.
És ma! Cseppekben esik már az eső! A nemzet virágai szomjaznak mert lángolnak a rétek, hol ősi magokat vetnének, s óvva dédelgetve nevelnének…
Mindig egy volt a gyújtogató…, ki feladja magjait, s nemzetét…Csillogó arany ragad keserű útján mézes cipőjére… S hamuvá égett a bölcső, mi e hazában egykor helyt adott néki…
Érchegyi Csaba Rudolf
2026.07.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.