Zongora szólt egy vöröslő ablakon át, a csendet simogatva keltette egy vidéki utca világosabb oldalán.
Ősz volt… Hűvös estnek sötét takarója szállt alá, s a hangok szivárványa járta át, az utcán sétáló emberek alvó gondolatát.
Egy pad volt a ház előtt…, régi beton vázas, piros kopottas ülőkével. Egy pár némán üldögélt ott, a hold fényében.
Szívüket a húrok hangjai markolták, s ölelték át. De az andalító zongoraszó dallama, néha egy gőzös robajába csapott át.
Künn hideg volt, álmodozó párok akár több kőszobor… Hangokban született az érzelem, s a dallam világa sem volt véletlen.
A zene sugallta üzenetét a szíveken át, szavakat fojtva meg, s szólamaival varázsolva át az est eseménytelen utcáját.
A művészt izzó vörös függönye takarta. S az átszűrődő fény teste árnyékának hullámait, akár egy vászonra angyalként rajzolta.
Elesteledett, kottában szunnyadt minden dallam játéka, s a szoba sötét színpadán a mosoly csókja a fényt oltotta.
Kar a karban ballagott az utca népe hazafelé, s a zene esti fényében kinyílt virág szirmai játszottak tovább, a szívek legmélyén….
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 11.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.