A múltam tolvaja vagyok én, Istenemre…
Néha, gondolataim sebes árként ide-oda utat válynak, mi egykor jó volt, s mi rossz, emlékeim tavába süllyedt mára.
De ha kiönt, múltam emlegeti. Lelkem öreg szablyáját vasra verné újra, tűzben tompa élét megedzené, s újra meg újra a régi tettek igazával hadakozna.
Elloptam én gyermeki énemet, küzdelem nélkül zsákomba tettem a megrázó képeket. Száját múltam kötelével megcsomóztam, s az utam mély kutjába dobtam…
Ma már nem ráz meg többé a vaságy felcsapódó hangja, anyám s apám üveg mögötti arca. Kíntól, sebtől, s láztól se félek én…, ott nyugszik lent a mélyben, az enyészeté…
Él még bennem a gyermek, a dacos kölyök világa, a csalafinta, s a zsivány gondolatok tárháza. Él még…, nem felejtem, de ami rossz volt, már eltemettem.
Gyermekként emlékezem a holt orosz katonára, kinek a pincénk lehetett volna Isten háza…, s vesztére két perc múlva, szemünk láttára halál várta…
Hemperegnék én újra hóba, sárba. Kerti bozontos orgona bokrunk hajából újra sútonga vesszőt vágva. Végére én újra planétámat tenném, s szemem a célra felszegezném.
Elhajítanám magasan az ég felé…, át az éteren a végtelen elé. S ha eltalálnék egy csillagot, haza vinném, hogy ragyogja be a holnapom.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.01.07.
Sútonga vessző: így neveztük gyermekkorunkban a hajlékony suhogó orgona vesszőt, melynek végére sár vagy agyag golyót gyúrtunk. Elhajítva rátapadt mindenhová, esetenként betört egy két ablakot…()
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.