Ma az elmém diktál, s viszi kezemet. Régi színes ceruzáimmal rajzolom le azt, amivel álmodom, de nem mondhatom el senkinek.
Elmondanám, ha szívem börtönéből kiengedhetném hangomat. De sótlan arcom édes gondolatai közt most minden szavam bennragadt.
Belső kürtöm hangja, mosolyom szabad láncainak rabja. Tétovázom…, s úgy érzem magam, mint egy ártatlan félénk idióta…
Lángol a szívem, s forrásom tiszta vize reá folyik közbe, gyermeki páraként szállok én feléd, rajzomon felhőnek nőve.
Árnyékod lennék, s várnálak lelkem szerelmes színpadán. Édes kis szívem, ébredj…, s költözz belém, te örök napsugár!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 12.19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.