Este van fekszem a kanapén, hallom ahogy dobog a szívem. Ketyeg, ketyeg, mint egy óra, s benne elveszem…
Csodás nap volt a mai, virágok öleltek körbe, szép gondolatokkal töltötték meg házamat, talán…, őket az Isten küldte.
Egy asztalnyi ételben, édes kis kedvesem szíve aranya volt töltve. Íze…, még a megvádolhatatlan mosoly igazát is elkendőzte.
Vendégváró csonka család vagyok én… Becses vendégeket vártam…, kik ma átlépték hajlékom küszöbét. Mondom néktek…, becses vendégeket!
Na de, e sorban folytathatnék bármit, azt tollam vinné, de ha ezt egy hitetlennek elmesélném, úgy sem hinné. Nem vendégek voltak…!
Olyanok voltak, kikben én is megszólaltam! S akik talán bennem is látták a szépet… Kedvesem volt a kapocs, na meg hozzá az Isteni vére…
Az ebédlőben tálaltam, s az asztalnál mosolygó szemek körhintája forgott, úgy vitt minket körbe, hogy az mindenkinek jó volt…
Az evés törte meg néha-néha a szót, csak a gondolatot vitte, s akinek az étel táncolt a szájában, egy korty borral öblítve meg-meg fűszerezte…
Vacsorába torkolt lágy néma zene szólt bennünk, ez hangolt minket össze, s hol az ütem volt a lényeg…, ami minden szívben dobbant, erre megesküdve…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. 01.04.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.