Rózsa kert volt az ablakom alatt, előttem hegyek s benne folyók vágták az utat.
Nyugalmam bölcs gondolatokat korbácsolt, nem akartam ember lenni és ki akartam lépni a szobából.
Méh akarok lenni, mondtam, s virágot poroznék, virág lehetnék és illatot szülhetnék.
Szellőben ringatózó füveken hajóznék, erdei virágokkal naphosszat beszélnék.
Szarvasként az erdőt járnám, a fák gyümölcsének magjait a földnek adnám.
Kék madár lennék, ki az erdőnek dalolna, de szirti sasként már a hegyeket uralva.
Róka lennék, ki sompolyogna, s nem lennék csirke, kit megkóstolna.
Medve lennék, ki mézet nyalna, ki sebes folyóban friss pisztrángot falna.
Napként sütnék elterülve, ölelnék mindenkit, ki a természetben velem szülne.
……….
Közben leszállt az est, s a kandalló lángjai közt ébredtem, megérkezve a szobámba visszanéztem, akár láng is lehettem….
A tűz pattogott, s az est rám köszönt. Szenderülve egy hulló csillag ragadt el, s érzem, lenyugvó napként merülök.
Érchegyi Csaba Rudolf
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.