Ma ész nélkül csapódott minden, ide-oda. Sebes vonatra szállt a figyelem, s az állomáson én voltam a lemaradt masiniszta. Na de…, ki vezette a mozdonyt?
Eben guba a kutya fáját, ki tudja hol, s merre találom az isten fáját… Itt álljunk már meg egy szóra! Ha a kakas szólna…, ráébrednénk a nyugalomra…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád,2024.11.08.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
A tor helyett én táncot lejtek… Szerettem túlvilági szonátája, némán kért fel engem. S ma az éteri zenével karöltve, ők ketten egybekeltek.
Elment…, szomorúságom a gyászt kérte fel a táncra, s e közben hullott száraz könnyem, de rajtam senki sem látta…
Elment, s itt hagyott mindent mi soha nem volt az övé. Ő már nem tőlem, hanem Isten előtt kért bocsánatot bűneiért.
Elment, s itt hagyott minket mosolygó szemmel. Fénye összeért a csillagokkal, mi ma most vezet engem.
Elment, de csak egy kis időre! Világok közt járni, mint az élet őre. Vitte Ő csomagját mit elvihetett, s visszahozza majd, ahogy megszületett…!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.09.05.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Készült, Gulyás Kinga Festőművésznő festménye alapján.
Minden emlék megszépül, mielőtt eltávozom… Táncra perdülök, s bennem cikáznak a szép gondolatok.
Oly jól érzem magam, oly szeretek élni, s nem tudom még, hogy a holnapot megtudom e érni…
De én ma még táncolok, s fittyet hányok a halálra, de ha holnap eljön értem…, mosolyogva kelek majd át hídján, a túlvilágra…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024. Szeptember 5.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
A Tiszán beköszöntött a reggel, s eleven seregélyek uszálya lebbent fel az égen. Lágy szellő, mint egy dedet ringatta sulyom szigeteit, s közte hattyú család ölelte, gondozta gyermekeit.
Itt-ott egy egy vadkacsa verte fel a vizet, s a többi a zöld hullámzó szőnyegen pihent. Vizipókok szaladgáltak szerteszét, sárga virágok leveleinek szigetén, egy magányos béka üldögélt.
Nádas tengerét gondosan fésülgette a szél, s nem messze tőle egy fatuskón lesben a kormorán, a reggeliért. Mesés volt e reggel, csíkos szürke gém hajózott el felettem.
Ébren pihenő békés madárvilág emelte a tájat, s a felhő habjainak árnyéka alatt korcsolyáztak. Szitakötő ereszkedett kecsesen a lábamra, de apró csókját egy seregély vonulása hirtelen megzavarta.
Valahol messze távolban hófehér, fekete, s szürke foltok keveredtek, vizen ringatózó madarak tanácskoztak, s a tó testén melegedtek. Mögöttük…, kócos, s bozontos koronás fahegyek emelkedtek.
Itt mindenki a nap fényének arany tejében fürdőzött, nádas szigetek előtt, s mögött ejtőzött. Vadlibák hangosan gágogtak fel fel szállva, suhogó szárnyuk hangját a szél csente, s vitte dolgára.
Gyönyörű csérek is játszadoztak, lármáztak, s felettük vijjogó sirály, ki a reggelt rázta fel álmából. Egy árva sikló napozott a legszebb tavirózsa levelén, ezüstös szürke teste csillámlott, olyan volt, mint a gyémánté.
Vizi ősvényeken csurogtam én ma át. Mellettem halászcsónakok bujdostak el, mint akár egy betyár… Zsákmányuk hálójukban vergődött, s némaságuk ordította: prédák lettünk, sorsunk megtörve…!
Varázslatos jégmadár reppent fel, csőrében halával, ki egy bedőlt fára landolt le a zsákmánnyal. Foltos árnyas szőnyegeken hajóztam én, s a víz asztalán előttem megterített az ég.
E tavon, e táj írta versem. Szemem tükrében tollam virága, s a természet vezette kezem ma reggel… Ez paradicsomi szabadság, vagy a zárkám?! Azt hiszem mindkettő…, ez-az Isteni szabadság!
Érchegyi Csaba Rudolf
Poroszló 2024. 09. 02.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Átlátszó fodros kék karimája ölelte körül. Napfényben úszott, s helyenként lyukak csonkolták testét, reá az éj árnya vetült.
Fő világosító Ő az éj porondján, úgy tudom agya, s tükre is van talán… Fénye a mezőt ezüstre festegeti, s hogy ki Ő, mhh, magát rejtegeti…
Minden éj, egy lassú világos felvonás. Hol Héliosz fénye fedi el valódi képét, mit a sötét ölel át. Éji darab ez, a föld színpadán…
A szél az apály, s a dagály Ura Ő! Kérdem, a vetést is megszabhatja Ő? Az éj része egy isteni térben, oly régóta már, feledésben.
Bizalmatlanságom okszerű! Kinek fényes éji ruhája takarja önmagát, s alatta sötét teste a távolt hatja át…
Neved a hold, Nap a kedvesed, de áruld el nekünk…, ki vagy te égnek gyermeke…?
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád,2024. 08. 19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Csendes tavaszi reggel volt, a Tiszaparton előttem egy nyírfa állt. Zöldellő koronáját hallom, ahogy égbe kiált! Tokaj hegye lábát mosta a reggeli Tiszában, így festett bennem képet, s ecset híján tollal pingáltam…
A fa árnyéka vásznán egy kék-fehér hajó várt, s az éber bölcs folyón az ég tükre ébredezett már. Partján rozsdás híd feküdt a harmat könnye takargatta, s az emelkedő nap, a keblén cseppjeit egyenként szólongatta.
Itt a zöldellő levelek oly hangosan lármáztak a folyó parton, mint a templomban járók, kik a papot feledik míg a misét tartja. Lassú járású ez a folyó, partját hosszú kőfal támogatta, vak medre titkokat rejtett, nekem nem beszélt róla…
Ablakot nyitottam, s a hűvös beosont hozzám… Végig mosta testem, reá libabőrt húzva, mitől majdnem gágogtam tán… Felébredtem, mint egy bóbiskoló kocsis a szekerén, s fakopáncs koppintott, ébredj emberfia és nézz felfelé…
Az ég ragyogott, arany kabát volt rajta… Gombjai fénylettek itt-ott, ezüstös fényes szálával varrva. Úgy látom, hogy ez a ruha mindenkire jó lehet tán, s Isten az időre bízta, hogy ki mit öltsön magára, s a világ majd úgy tekint rá..!
Érchegyi Csaba Rudolf
Tokaj, 2024.03.17.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Testbe zárt lélek magasztos Ura, te ajándékként adtad nekem énem oda.
Szólj helyettem most e világban, s mosd szennyesem e végtelen kék óceánban.
Minden bűnömre karmám emlékeztet, s mint a felkelő nap a hold árnyékában tisztulnék meg.
Halandóként én is országodba tartok. Rögös utadon, arany agancsú szarvasunk kísér végig rajta.
Lassan eszmélve ballagok én hozzád felfelé. Istenem…, fohászként kérlek, hogy add vissza a Magyarok tudatát s nemzetét…!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 09.20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Járó kelő s felkelő vagyok, olyan, mint egy kerge gólya, ki nem ismeri az évszakokat csak repül, repül…, kit az elméje húzza.
Szemem Európán legel már egy ideje. Hol vagy Európa keresve kiáltom, gyere haza…, itt a helyed…! Soha nem voltál, paraziták és csótányok játszótere!
Felnéztem az égre, felettem ívében ragyogott a szivárvány, s lépteimet hagytam, hogy a kapun lassan vigyen át.
Talán ősapám szerint, a napsugarat fürdető esőfüggöny színes könnye ez. Minek látványa elkápráztatja, s elmossa a sóhajokat mi volt előtte…
A szivárvány képe ma nem más, mint torz elmék képi himnusza…,ki látja így…, nem tudom, s ki tudja mi a család oltalma…?!
Az emberiség nagy része ma olyan úton halad, hol könnyű léptek nyoma sincsen. Ki ezt az utat koptatja, megérkezik a sivatagba, hol a nap emészti s perzseli fel.
Fej nélküli fejsze vagyok én…, ki gondolatainak szavaival nyomot hagyna. De végül hagyom gyógyulni azokat, kiknek sérült elveszett lelkét szántottam én soraimmal…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 08.20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Ej világ hova rohantál, hatalmat hitetlen árulók kezébe miért adtál!?
Ej népünk vakokat süketek szültetek, itt az idő, hogy lássatok, halljatok emberek.
Ej Istenünk, benned van minden vigaszunk, ostorod csattanása sokszor a földig hallatszott.
Ej anyáink, igaz hitű szép lányokat szüljetek, ha kell, ember s Isten mellett legyetek.
Ej apáink most erős okos fiaitok kellenek, hazafiak, kik szívből hangoztatják nyelvüket.
Ej katonák, emeljétek tiszta zászlónkat a magasba. Csatáink vérét könnyek mosták le mostanra.
Ej tanár, nekünk igaz történelmet tanítsál, tudd, hogy éles elme kardért soha nem kiált.
Ej világ, lassítsál… Hagyd tiszta folyóinkat medrében, ne mérgezd, s ha kell szomjazzál.
Ej nemzet, végül hozzád szólok! Nem halljátok…, a világ vészharangjai megkondultak…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.11.26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Univerzum szülte ember,
ébredj,… mert meghalsz,
ha szólni nem mersz…
Nagyjaink, egykor a nemzetért
haltak, öltek. Hazánknak nemzettek
s becsülettel nevelték őket.
A ma fiai a félelem rabjai,
mellettük sarjuk, mint zavart vad,
s előttük jövőjük hamvai.
Felteszem a kérdést,
alvó emberek, ti mire vártok?
Magotok ősi hatalma,
keljen vagy a sötétben várjon?!
Álljatok fel s lépjetek,
alkossatok erdőt s réteket.
Forradalmárok! Ha kell,
a széllel is üzenjetek…
Szabadságotok forrása,
bugyogjon s törjön ki.
Öntsön el minden üreget,
s a mocsok jöjjön ki.
Pusztuljon minden áruló,
ki a haza ellen tervet szőtt.
Halott lelkeknek, itt nincs
már hely, se temető.
Fojtogatja már a halál a mély
állam katonáit,
hagyja az ébredő erőt,
hogy enni hozzon az asztalához.
A sors bírójának kalapácsa,
előtted porosan az üllőn pihen.
Népek népe, ez neked üzen!…
Ha eljön az idő,
mikor egyet üt majd.
Civilizációnk Atlantiszként
tűnik el,… s hiába kiáltasz,
életed, a kezedben van…
Érchegyi Csaba Rudolf
2022. 07. 21.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.