Magyar fogak csont dárdámat díszítik, csatában elesett katonák kiáltása most is hallatszik.
Falamon a dárda, velem hallgat. Emlékek csonka csontjában a harcosok utolsó leheletei voltak.
Nemzetet szültünk néha vérrel, verítékkel. Istenfélőkkel s ateistákkal együtt tettre készen.
Egykor szívünket adtuk e büszke népért, nemzettségünket a csillogó arannyal teli ládák zúzták szerte széjjel.
Nyilaink már nem lőnek, dicső honunkra dögkeselyűk repültek. Széttépték országunkat húsába marva, sebei gyógyulnak s nem felejt a Magyar, anno Isten előtti fogadalmát tartva!
Érchegyi Csaba Rudolf
2022. 05. 19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.