Szemedben vörös-rózsa nyílik, ha rád nézek. Érzéki forró csókjaid forralják fel véremet.
Lángoló vízesésként, folyód tükrén nyugszom s alszom el. A hantig csókolj, s nekem csak ennyi kell…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 09. 04.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Járó kelő s felkelő vagyok, olyan, mint egy kerge gólya, ki nem ismeri az évszakokat csak repül, repül…, kit az elméje húzza.
Szemem Európán legel már egy ideje. Hol vagy Európa keresve kiáltom, gyere haza…, itt a helyed…! Soha nem voltál, paraziták és csótányok játszótere!
Felnéztem az égre, felettem ívében ragyogott a szivárvány, s lépteimet hagytam, hogy a kapun lassan vigyen át.
Talán ősapám szerint, a napsugarat fürdető esőfüggöny színes könnye ez. Minek látványa elkápráztatja, s elmossa a sóhajokat mi volt előtte…
A szivárvány képe ma nem más, mint torz elmék képi himnusza…,ki látja így…, nem tudom, s ki tudja mi a család oltalma…?!
Az emberiség nagy része ma olyan úton halad, hol könnyű léptek nyoma sincsen. Ki ezt az utat koptatja, megérkezik a sivatagba, hol a nap emészti s perzseli fel.
Fej nélküli fejsze vagyok én…, ki gondolatainak szavaival nyomot hagyna. De végül hagyom gyógyulni azokat, kiknek sérült elveszett lelkét szántottam én soraimmal…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 08.20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Egy álom kergetett, s mire utolért halott volt virágom csókja, a játszma ölte meg tüzét oltva. Igaz szavaimat, hazugok temették, s én csak ítéletre vártam…
Érzelmeim szenvedtek, érzem meghalok. Lelkem feldúlt, s mint egy veszett kutya a szeretetért csaholok. Velem haldoklott a múltam…, s én csak ítéletre vártam…
Vihar előtti csend volt, a sötét Duna vizén keltem át, felettem a felhő pallosa, érzem suhint le rám… A szél marcangolta, tépte a fákat, s én csak ítéletre vártam…
Nem tudtam megszólalni, hallgattam…, csak néztem a sötét folyó vizét, tükre olyan volt, mint a vak emberé. Szívem halkan vert, s én csak ítéletre vártam…!
Éreztem, hogy korbácsol az élet. De hamarosan megérkezett, a várva várt ítélet! Halott csóknak fabatka lett az ára, s a lélekharang mesélte el, hogy a hazugokat eltemette mára…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.07.24.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Hegyek és dombok emelkedtek fölém.
Előttem a szél költött, s írt a homokba egy mesét. Furulya szólt a pergő dobszemek felett, s emelkedve az ég volt a díszlete.
A pillanatban merültem el. Mire akkor gondoltam, az álom üstököse vitte el. Az álom mesélt nekem, néma főszerepben hangom lágyan fonta körbe, furcsa volt, lebegtem közte.
Mélyen aludtam… Azt hittem, ébren voltam… Perzselő parázsban én szennyesem mostam. Hamuban sarjadt ott Aphrodité szent fája, mirtusz volt, hófehér ruhába.
Faként az esőt hívogatta, oly szépen hívta, hogy könnyem csalta… Megöntöztem, s körülötte rét született, virágok szimfóniája csendült fel, az álom beteljesedett…
Egy édesdeden alvó kisgyerek mosolyával e koncert kísért vissza. Fényesen csillogó emlékeim közt ébredtem, s az álom az ég alatt, a partnak adott vissza.
Érchegyi Csaba Rudolf
Mavros kolympos, 2023.07.17.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Lombos fa árnya takart be a nap alatt. Hűs szellő kócolta ritkuló hajamat.
Előttem csillogott a Duna, vizében fürödtek gondolataim, s én egy padon ültem, szótlanul.
Lovagi torna zajlott, ágyúk dörrentek, fentről nézve a nép lavinaként az utcákon hömpölygött. A csend sehol…, az erdőben talált magára, árva volt…, mindenki barátja.
Meguntam s felálltam, lépésben indulva számolva az időt. Cipőm orra hegyes volt, nagyujjam belőle majdnem kinőtt. Álmos gondolataim ölte meg, utáltam őt…
Forróság volt…, ritka hűs szellő bujdosott a városban. Sivatagi koldusként kerestem őt, s ha megtaláltam, homlokom pergő gyöngyeim csente…, s törölte arcomon.
A nap perzselt, a kereskedők lázban égtek, portékájuk a nap tüzében ragyogtak készen. Király, herceg, s a nép forró szomját oltotta. Étkek illata, korgó gyomromat izgatta.
Eljárta a nap delét, nyugat felé vándorolt. Az utcai forróságot a szél mosta el…, s a vásári zsivajt a dobok hangja vitte el.
Fáklyák lobbantak, s zászlók lengettek!
Büszke lovagok egykori hadához a torna katonái ma így üzentek:
véres csaták helyszínét mi nem temettük! Kürt s dob szavával hívunk benneteket, él az eszme …, s emléke, nem feledtük…!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.07.10.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Ma este egy csöppnyi lila akác illata ölelte át gondolatom. Kedvesem egykori csókjának hantján ki nem mondott szavak hevertek, a múlt volt az oltalom…
Akác hajlongott előttem, mintha üzent volna. Kecses virágának látványa, kedvesem emlékét szólongatta. S lila virágai ernyőként borultak a rózsabokorra.
Illathálójukban, mint egy magányos pók mozdulatlan álltam. Fejtettem a múltam, szőttem a jövőm, s a lila fürtök közben megbabonáztak.
Láttam én, ahogy szépen éltem, s félve szerettem, mikor imádtak éppen. És hagytam elsorvadni mellettem, kiben a bölcsőm reméltem…
Lila akác, titkom neked elmeséltem, zárd magodba, s a szél vigyen el kedvesem szép kertjébe. Csüngő virágod illata ott meséljen neki, s ha szeretett, illatod majd őt is átöleli…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023. 06. 12.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Tűzőnap perzselt végig ma a földeken.Tücskök ciripeltek, s visszhangjukban a táj szelleme nem volt idegen.
Szamaras szürke poros úton lépkedtem. Kiberetvált mező előttem, s az idő szekerén ülve látom, a sok-sok tovatűnt idegent.
Meszelni kezdte a szél az eget, habos volt tekintete…Fésülgette a tábla koronáját, s benne a vadakat ijesztgette.
A lemenő napkorongot, mint egy jogart, fehér habokban fürdette a szél. Csalogatta az esőt, szomjas volt a föld, inni, inni kért.
Csak az alma hiányzott, mi délibábként jelent meg, festői volt minden együtt, s e pillanat képe ragyogott a szemekbe…
Érchegyi Csaba Rudolf
Csővár, 2023.05.26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Harmatcseppek fürdették a reggeli tájat. Az ablakon kitekintve, nyújtózkodó fákat s ébredező virágokat láttam.
Konyha ablakom előtt bólogatott az orgona, szél játszott rajta s dallama cseppjeit rázta le, hullottak alá ide s oda.
Kiléptem az udvarra, hol a lila akác kopáron szunnyadt egymagában. Szomszédja a fenyő, miben csiripelő éhes fiókák a kukacokra vártak.
Odébb a veteményes és fűszeres kert, mi zöld bársony szőnyegeként simult a kertbe, életből ott, helyén életet lehelve.
Hatalmas diófa állt a kertben, levelét bontogatta. Nem messze a birs, kinek
hófehér elegáns köntöse szinte beszélt rajta.
Bazsarózsák bimbója, mint telt keblek egy csokorban álltak. Rajtuk vízcseppek, s bennük a kert képének részlete volt bezárva.
A keleti nap emelkedni kezdett, s a gyönyörű ébredő rózsák fodros flamenco ruhái, engem leszögeztek.
Felettük zöld ringlók csüngtek a fákon, mint egy tábornyi hadsereg katonái, sorra bevetésre vártak.
Fényben úszott minden, csak egy harkály törte meg a csendet. Ki gyógyított egy fát kopácsolva, reggelit keresve.
Mint egy tekergő illat folyó a kávéillat úgy mosta át orromat, ébredeztem…, s a nyitott konyha ablakból, valaki engem szólongat.
A reggeli kész volt de én nem vallottam be, jóllaktam azzal amit láttam odakint, csak a kávé, s egy mosoly hívott be…
Érchegyi Csaba Rudolf
Csővár, 2023.05.13.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Egy nap sétálni indultam, eleget ültem már a gondokon. Az erdő napudvarai közt madarak csiripelték, nincs miért aggódom a holnapon.
Furcsa szerelem volt ez a belső csend, s a gondolat közötti varázs, úgy éltek együtt ketten, mint egy boldog család.
Édesen aludt velük az elme, s ha ébredt heroinja, sebes patakként mosta el, hogy mi is volt a pillanat szerelme.
Úgy hiszem, mi Magyarok egy Isten gondolatában fogantunk, ősrégi nép magjának gyümölcseként, a világ almái vagyunk…
De az idő ketyeg, a küszöb előtt kopogtat… Eközben nemzetünk fájáról, a hasadó magok szanaszét potyognak.
Lehullott magvaink könnyeinek tükrében…, vágtat csodaszarvasunk s ragyog fent a kék égen.
Fénye alatt ébredve sarjad régi nemzetük, s ki nem fél majd, szolga sem lesz, mert velünk van Istenünk!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.05.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Hűvös áprilisi reggel. Távolban a pára lencséjén át rajzolódik ki egy város, helyenként ködölt, habolt, szórt tejföl színben úszik, lassan ébred, még álmos.
Felettem levegőt préselnek a felhők, haragszik ezért a tenger. Egy szikla nem messze tőlem, erődként áll, s állja a csapkodó hullámok ostorát.
Szép formája volt, kabátját, csiszolta s csipegette. Forrásszerűen tört ki a víz falán, s elapadt, ha elcsitult a hullám.
Ebben a fény viszonyban mély kék színe volt most a tengernek, s partot érve a víz hófehér csipke terítőként oszlott el. Szemem előtt kötötte meg s foszlott el.
Szelek szárnyán utazó felhők tolakodtak, siettek valahová, nem lógott a lábuk, csak lassan elandalogtak a hegyeken át.
A homokköves parton, kavicsok némán idézik a múltat, bölcsen hallgattak ahányan is voltak. Foglalkoztatott vajon mit mondanának, ha nyelvet adna nekik az élet, s kő mivoltukba zárva így élhetnének…, mhh, bele gondolni is félek…
Ahogy mondani szokták: hallgatás a bölcsesség mentora, így vannak ők is… Miket a bürokrácia nem éltet, s nem viszi őket sehova!
Sok színű és gazdag ez a világ, mi elemeibe beférhet, de a tökély titkára még az ember nem ébredt…
Egy árva virág hajlong mellettem, kit a szél simogat, szép napsárgás-fehéres szirmai alatt párját remélve bólogat.
Mögöttem a tenger vájta parti falakon, buja zöld növényzet kapaszkodott. Falából édes víz tört ki s zuhant alá, köveket mosva a partokon.
Mint a görög poliszok, homokkő városok sorakoznak előttem. Víz mossa ki belőlük az apró köveket, s felszabadítóként újra, de nem árulva el, zárja be őket egy időre.
Halászhálók mögöttem, mit a tenger partra vetett, elhagyatottan szennyezi itt a környeztet. Ember, ember…, sírodba magad kergeted!
Parti sziklás rét tűnik fel, ahogy ébredezik a napsugár, foltos területei színekben pompázik, sárga, zöld, fehér s talán lila színekben egyaránt.
Mögöttem a dombon egy nádast zsizsegtet a szellő, egy része elszáradt, de a többsége zöld maradt, s úgy nézett ki mint egy erdő.
Lehet, hogy bogár város, vagy talán békáknak otthon teremtő, nem tudom, de nem is köt le, részemről felejtő.
Látom, a hegyek felett megállt egy-két turista felhő, s továbbállt mert jócskán sejhajon rúgta a szellő.
E helyen a hangok széllel bélelve, újra meg újra körülöttem születtek. Sirályok hangja törte meg az idillt, vadászni jöttek, s egy-két halat ejtettek.
Lassan csitul a tenger, a felhők is oszlanak, érkezik a fény a napsugárral, s langyos szellő simogatja már arcomat.
Elszáradt gallyak szanaszét, tengeri fű féleségek száradnak rajta, ha írhatom olyan seszínű, iszapra elékeztető fizimiskájuk van, amik egyszerűen rendezetlenek, s mégis tökéletesek, kinek mi jut eszébe esze legyen rajta.
Nád darabok hevernek, itt meg ott…, hazaviszek gondoltam egy párat, jó lesz bogaraknak, na meg a rokonságnak.
Tovább indultam a parton, egy árva hajó ütközőt vetett a vízpartra, baja nem volt csak kicsit kopottas, hazaviszem, lökhárítónak időnként jó lesz rajtam.
Azon töprengtem a természet milyen jó hozzánk, néha-néha megfürdeti az ember gondolatát. Mi rossz elhagyatik, s mi jó megadatik…, hát áldás legyen rajta.
Furcsa bogár szállt rá a térdemre, nem tudom miféle volt, talán reggelijét kereste rajtam…, nem böfögött tőle az biztos…, ezért sem maradt rajtam.
Lassan változik a tenger színe, ahogy emelkedik a nap s vele szögeinek sugara, átvarázsolja a mély kéket smaragdra, mily csodálatos így a víz asztala.
Ebédre állt már az idő, utaztam eleget, gondolatom hazafelé terelget. Sok történet maradt még amit itt hagyok, változásban születik meg az, amiről még később írhatok…
Érchegyi Csaba Rudolf
2023. 04. 16.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.