Madárdal szól, s harmatban izzad a reggel. A kunság mély álmából ébredezik, s pára dunyhája fényben oszlik el.
Illatos kövér a levegő, virágtenger hullámain hajózik, megállva megkövült sziklaként mossa partjaim, s benne tisztulok.
Folytattam utam a napfény ős erdőjén át, jókedvem vágta s kaszálta sugarát. Feledtem itt minden búnak baját, részem volt e világ.
Hatalmas ezüstfenyő pompázott előttem, galambok turbékoltak rajta, ágai közt laktak, s az árny őket lágyan betakarta.
Nem messze volt a tó világa, tükrén minden oly igaz volt, de csak a pillanat mása festett felszínére, s hozzá béka kuruttyolt.
Partján elhagyott faviskó, hiába várta gazdáját, az idő ette s eső verte, szél repesztette szakadt kabátját.
Teknős pihent egy nádszigeten aranyban fürdőzött, a világ nem háborgatta őt csak lépteim, s csobbanva elköszönt.
Nyugovóra indult nap, álmosan terült el a pusztán. Tarisznyámban képeimmel indultam haza, s a tücsök zenekara kisért hozzá…
Érchegyi Csaba Rudolf
Csővár, 2023.03.21.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.