Egy nap sétálni indultam, eleget ültem már a gondokon. Az erdő napudvarai közt madarak csiripelték, nincs miért aggódom a holnapon.
Furcsa szerelem volt ez a belső csend, s a gondolat közötti varázs, úgy éltek együtt ketten, mint egy boldog család.
Édesen aludt velük az elme, s ha ébredt heroinja, sebes patakként mosta el, hogy mi is volt a pillanat szerelme.
Úgy hiszem, mi Magyarok egy Isten gondolatában fogantunk, ősrégi nép magjának gyümölcseként, a világ almái vagyunk…
De az idő ketyeg, a küszöb előtt kopogtat… Eközben nemzetünk fájáról, a hasadó magok szanaszét potyognak.
Lehullott magvaink könnyeinek tükrében…, vágtat csodaszarvasunk s ragyog fent a kék égen.
Fénye alatt ébredve sarjad régi nemzetük, s ki nem fél majd, szolga sem lesz, mert velünk van Istenünk!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2023.05.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.