A világ sóhaját ma vihar s tornádó hallgattatja el, félénk zúgó patakok hallatják hangjukat, de egy nemzet áruló nekik gátat emel.
Az új világ szennye fekete s kék érből ered, mérgezi édes hazánkat, nyelvünket, s nemzetünk eszméiben csobogó tiszta vizeinket…
Márvány paloták hirdetik most a szolgaságot, benne hamis mosolyú félszeg rabok kik az ablakon át látják, hogy künt a nap sütve korcsolyázik.
Közben a paraszt földjén az ég alatt térdel, néma könnye szavát mossa el lelke erejével… Alatta sötét az avar, mellette lankad az ibolya. Ki széllel seper majd…, az lesz a nemzet fia…
Érchegyi Csaba Rudolf
2024.02.14.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
A reggeli tavaszindító madárének szimfóniája, mosolyra fakasztott. Átölelt a napsugár, s én, mint egy kenyértészta lassan keltem ám. Künn a hideg, bent a meleg, takaróm alatt lustán pihengetek.
Fú a szél, teraszomon a ciprusok ölelkeznek. Alattuk a macska jő, ki megtöri merengő tekintetem. Lopakodva vadászik szerepet kapva e képben, a szellő dúdolt hozzá, s itt volt még az álom a terítéken…
Vekker úr rángatott vissza, beleszólt süllyedő álmomba. A kicsi időgép rugói esnének ki…, frászt hozott rám az ágyamba. Száz csengőként szólt, hangja éles és érdes, a jobb kezem kellett, hogy e lármának vessek véget.
Nem volt mit tenni, kelni kellett. Felettem a gerendafödémen, sejtelmes arcképek előttem megjelentek. A fák csomói rajzolatjukban szemeimet szegezték, s én ültem ágyamon, a napsugárban fürödvén.
Felálltam, ropogott a padló a lábam alatt. A besütő nap sugaraiban a porszemcsék, mint pici bolygók ide-oda bolyongtak. Ott a fény hullámain oly szabadon lebegtek, mint akik erre teremtek.
Ez a reggel lassan, csendben zajlott. Az időm zárkájába, a vekkerem adott néha hangot. Az Isten kulcsát hozzá, én ma is keresem szüntelen. Szabad Magyarok lennénk nélküle…, tőletek is kérdezem!
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.02.04.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Mostanság…, felkér minden hallomás és látomás táncolni. Gondolataim néha keringőznek, félrelépnek, így kopik el kérem lassan a parketten az élet…
Mintha különböző kabátok kéreckednének fel rám, van, hogy egyiket hordanám, a másikat eldobnám. De, ami nagy lenne rám, talán azt visszaadnám…
Ma ugyanúgy hamis a másként, mint régen… A jólétben úgy süllyedünk el…, hogy a hazug mosoly kellék lett a terítékhez. De, az ébredés sokszor már későn kopogtat, a sebek forrásai kínból fakadnak.
Ma halogatott vallomásaim, mint egykori gyermeki magzatvíz törnek rám. S magam mély tengerszeme nyeli el, dobogó szívem halk forradalmi dallamát.
A jövő, ma célban céltalan… Értékeinket, báránybőrben bujdosó farkasok lopják. Vért isznak, s marcangolják e nemzet tudatát. Szegény elveszett lelkek…, lyukas gyomrukkal örökké éhesek lesznek…
Èn is érzem, ahogy a kövér romlott báránybőrű farkasok körülöttünk bűzlenek. Hazájuk bölcsőjét hátba szúrva kaszabolják szét, s adják el e nemzetet.
Három szó kell csak ide, a tizenhárom ellen! A megoldás: hit haza, s szabadság, ami megvéd bennünket gonosz ellen. E három ajándék piramisa ma is egyetemes. Üzenem néktek, e forma ma is helyes…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.01.26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.
Néha, gondolataim sebes árként ide-oda utat válynak, mi egykor jó volt, s mi rossz, emlékeim tavába süllyedt mára.
De ha kiönt, múltam emlegeti. Lelkem öreg szablyáját vasra verné újra, tűzben tompa élét megedzené, s újra meg újra a régi tettek igazával hadakozna.
Elloptam én gyermeki énemet, küzdelem nélkül zsákomba tettem a megrázó képeket. Száját múltam kötelével megcsomóztam, s az utam mély kutjába dobtam…
Ma már nem ráz meg többé a vaságy felcsapódó hangja, anyám s apám üveg mögötti arca. Kíntól, sebtől, s láztól se félek én…, ott nyugszik lent a mélyben, az enyészeté…
Él még bennem a gyermek, a dacos kölyök világa, a csalafinta, s a zsivány gondolatok tárháza. Él még…, nem felejtem, de ami rossz volt, már eltemettem.
Gyermekként emlékezem a holt orosz katonára, kinek a pincénk lehetett volna Isten háza…, s vesztére két perc múlva, szemünk láttára halál várta…
Hemperegnék én újra hóba, sárba. Kerti bozontos orgona bokrunk hajából újra sútonga vesszőt vágva. Végére én újra planétámat tenném, s szemem a célra felszegezném.
Elhajítanám magasan az ég felé…, át az éteren a végtelen elé. S ha eltalálnék egy csillagot, haza vinném, hogy ragyogja be a holnapom.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2024.01.07.
Sútonga vessző: így neveztük gyermekkorunkban a hajlékony suhogó orgona vesszőt, melynek végére sár vagy agyag golyót gyúrtunk. Elhajítva rátapadt mindenhová, esetenként betört egy két ablakot…()
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.