Egy új tücsök hamisan hegedült, s a fény mély ezüst színében tündökölt. Hamis csalfa csíkos ég volt az ördög lelkével fűszerezve, s ronggyá szakadt nemzeti vitorlánk alatt e hamis matrózok világi hajóinkon lékelik a testet…
Mindennap kémlelem a felső világ játékát, isten-isten ellen játszik e világi sakktáblán. Láthatatlan nyakörvet viselnek az eltévedtek, feszes lett a gyémánt lánc…, ebből a kozmoszban vándorlók nem engednek!
Tavaink, folyóink könnyeznek az ég tükrében, s egy csepp eső sem hull alá, mert mérgezett karperec köti Isten kezét az emberek szemében. A kulcsár mélyen alszik, ébresztgetem, nem ocsúdik fel, mert hallgat az én nemzetem…
Tűzben ég a levegő, s bőre meleg sekély zöld vizeinknek, a nyár derekán az őszi levél szőnyege alatt kutak tükrei repedeznek…, meztelen fenekén egy üzenettel: e tiszavirág lárvája 3 évet kélt, rövid tánca után a nemzet elítél…!
S így…, számot kell vetnem nemzetem előtt, nem ástam ki kardom se bárdom, még a fenőkövem sem találom! De annak szánom pengém ki vermünket mindennap ássa, és minden lelketlennek, aki a Magyart bántja…!
Érchegyi Csaba Rudolf
2026.08.31.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.