Címke: Őszi

Alászállt őszi habos hegyek s zöld dombok feküdtek a part szélén. Lángoló tűzfolyó vágva át a tó testét, itt a reggel múló éjjelén.

A tihanyi ormos dombok iránytűként mutattak nekem hazafelé, éke az apátság volt, mi uralta őt, fenn a domb tetején.

Lábam előtt kikötők hevertek, bölcsőjükben hajók ringottak, s fénylettek. Felettük egy sirály szellő hátán utazott, hófehér tolla a napfényben csillogott.

A parton csak pár műkedvelő értékelte  velem az ébredező tájat. Szemem tükrén át festette meg gondolataim, s e képben én szereplővé váltam.

A nap aranyló hídját a Balaton tükrén szorgosan verte és verte, s mire partot ért volna, fejét lassan-lassan méltósággal felemelte.

Nádasból béka szólt kuruttyolva, ki a gólyától sem tartott már…, s az emelkedő tűzgömb sugarai simogattak végig mindent…, jó reggelt balatoni táj…

Érchegyi Csaba Rudolf

Balatonfüred, 2023.10.29.

Őszilombok, hulló őszilombok, színeikben regélnek… Sétálok az avaron, s ők lépteim közt nekem mesélnek.

Egy fasor alagútja alatt pihentem, előttem szellő sepri az avar szőnyegét, akinek üzennek, felkapja s viszi levelét.

Olyan világi csoda ez! E képnek természet a festéke. Magam is egy szín vagyok benne, egy változó természet.

Elmúlásban jő az ébredés, érzem része vagyok én. Ahogy egy megkönnyebbült újszülöttnek első könnyében az anyai mosoly, mi csak az Istené.

Suttogni kezdett az erdő, zizegnek körülöttem a levelek, hűvös levegő simogatja arcomat, hazafelé terelget.

Mögöttem robog a vasút, kattog s zakatol, visszhang jár át mindent, s üzen, nekem, hazavárnak, hívogat otthonom.

Szürkületben indulok, de visszapillantok még, a hold ezüst utat festett nekem, s rajta lépkedem, haza…, hazafelé…

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2022.10.25.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

A szobám falán, a fényképek beszélnek. Képi villanások ragadnak el, s az idő emlékei az igazat mesélik.

A pillanat történelme soha nem feled. Az élet vize szentel, sodor el, s magam folyóján, csak evezem és evezem.

Olyan furcsa őszintének lenni, képek előtt vallani, temetni, szeretve lenni. De megrázó a múlt sírjában élve, riadtan kelni.

Síromból kelve, fuldoklottam. Magyaráztam a múltam, s gyógyuló sebeim láttán, a könnyeim közt gyóntam.

Olyan megrázó s egyben csodálatos volt ez az érzelmi végzet, mint ahogy a harmat a reggeli füvön, idővel varázsol egy csillámló rétet.

Talán, őseim bélyegét hordom. Viszem tovább a családi levelet. Nem adhatom fel, csak örökítem azt, ami általam született.

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2022.08.11.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Rózsa kert volt az ablakom alatt, előttem hegyek s benne folyók vágták az utat.

Nyugalmam bölcs gondolatokat korbácsolt, nem akartam ember lenni és ki akartam lépni a szobából.

Méh akarok lenni, mondtam, s virágot poroznék, virág lehetnék és illatot szülhetnék.

Szellőben ringatózó füveken hajóznék, erdei virágokkal naphosszat beszélnék.

Szarvasként az erdőt járnám, a fák gyümölcsének magjait a földnek adnám.

Kék madár lennék, ki az erdőnek dalolna, de szirti sasként már a hegyeket uralva.

Róka lennék, ki sompolyogna, s nem lennék csirke, kit megkóstolna.

Medve lennék, ki mézet nyalna, ki sebes folyóban friss pisztrángot falna.

Napként sütnék elterülve, ölelnék mindenkit, ki a természetben velem szülne.

……….

Közben leszállt az est, s a kandalló lángjai közt ébredtem, megérkezve a szobámba visszanéztem, akár láng is lehettem….

A tűz pattogott, s az est rám köszönt. Szenderülve egy hulló csillag ragadt el, s érzem, lenyugvó napként merülök.

Érchegyi Csaba Rudolf

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Valami elveszett, naphosszat gondolkodom rajta, hova lehetett….

Reggel magam vagyok, fekszem csend ül rajtam s az ágyam ágyasaként lustálkodtam.

Kint süvít a szél postásként viszi a levelet, mindenki megkapja, amit elvesztett.

Ahogy felkeltem lelkem s elmém között csatát látok, azon gondolkodom,… ma magam körül mit találok.

A reggeli beszűrődő nap árnyékomat húzza, sötét másomat mutatja, mi haszontalan, kinek az élők közt nincs súlya.

Jött az érzelem őszinte árja, elöntötte lelkem s vitt hajóm az ég viharába.

Az énvalóm lelkem tavában fuldoklott… Dobogó szívem hangja, hullámként ostromlott.

Mint csobbanó kő hulláma emelt ki s mentett meg, s adta vissza nekem mi egykor elveszett…

Érchegyi Csaba Rudolf

Visegrád, 2021.12.22.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Tengerparton ücsörögtem, s a habzó hullámok tejszín párájában gyönyörködtem.

Sziklák csendesítették a háborgó tengert, hatalmas hullámok csaptak le, mivel szembe ember nem ment.

A tenger hullámhegye robajában tűnt el s a nap volt az, ki a látványt festette meg, mi egy felhő árnyékában halt el.

 A háborgó víz tükrén táncoló nap fénye a víz testét simogatta, párában fonódtak össze és őket a szivárvány összeadta.

Felhők bárányai széllel bélelve haladtak felettük az égen, s a nap masszírozta szét dunyhájukat, tollpáraként a légben.

Ültem a világ egyik legnagyobb erejével szemben, hullámok lehajtott fejű vadlovainak ménese dübörgött benne.

Elmerengtem s egy vízfröccs ébresztett, előttem fodrozódott a kék selyem, min csillogó gyémántok hevertek.

A sebes víztömeg habzó pezsgőként olvadt a partba, kisimulva csendesedett el s ölelte, mint gyermekét karjában tartva.

Érchegyi Csaba Rudolf

Létrehozva: 2021.12.08.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Tavasszal, élet lát napvilágot.

Nyáron, a perzselő nap táplál virágot.

Ősszel, a színekben tűnik el a szép világ.

Télen, a teremtés álmában alszik a világ.

Érchegyi Csaba Rudolf

Létrehozva: 2020. 12. 04.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.

Őszi reggelen ébredtem, de a szürkület a napot még nem keltette.

A csendes utcákon sétált a fény, keletről köszönt be, mondta, jó reggelt kedveském.

A horizonton lassan elterült egy gyújtott világ s végig simogatva bearanyozta testével a föld anyát.

Az ég tiszta, a fogyó hold is még fent volt, mint apa és anya gyermeküket világította meg, mint egy tengeri égbolt.

Az őszi színek spektruma szőnyegként simultak a tájba s az elmúlás színeiben a tél köszönt be, sugallva, pihenj meg, mert a gondolatok várnak. 

A kanapén ülve csend honolt fejemben, a fülem sípolt, a túlvilágról próbáltak üzenni nekem, de nem értettem, mert e világ még itt volt.

Zöld teám ébresztett s kortyolva ízével üzentem vissza, ha hulló falevélként távoznék, tavasszal hozzatok vissza.

Érchegyi Csaba Rudolf

Létrehozva: 2021.10.24.

Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.