A szobám falán, a fényképek beszélnek. Képi villanások ragadnak el, s az idő emlékei az igazat mesélik.
A pillanat történelme soha nem feled. Az élet vize szentel, sodor el, s magam folyóján, csak evezem és evezem.
Olyan furcsa őszintének lenni, képek előtt vallani, temetni, szeretve lenni. De megrázó a múlt sírjában élve, riadtan kelni.
Síromból kelve, fuldoklottam. Magyaráztam a múltam, s gyógyuló sebeim láttán, a könnyeim közt gyóntam.
Olyan megrázó s egyben csodálatos volt ez az érzelmi végzet, mint ahogy a harmat a reggeli füvön, idővel varázsol egy csillámló rétet.
Talán, őseim bélyegét hordom. Viszem tovább a családi levelet. Nem adhatom fel, csak örökítem azt, ami általam született.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.08.11.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.