Tengerparton ücsörögtem, s a habzó hullámok tejszín párájában gyönyörködtem.
Sziklák csendesítették a háborgó tengert, hatalmas hullámok csaptak le, mivel szembe ember nem ment.
A tenger hullámhegye robajában tűnt el s a nap volt az, ki a látványt festette meg, mi egy felhő árnyékában halt el.
A háborgó víz tükrén táncoló nap fénye a víz testét simogatta, párában fonódtak össze és őket a szivárvány összeadta.
Felhők bárányai széllel bélelve haladtak felettük az égen, s a nap masszírozta szét dunyhájukat, tollpáraként a légben.
Ültem a világ egyik legnagyobb erejével szemben, hullámok lehajtott fejű vadlovainak ménese dübörgött benne.
Elmerengtem s egy vízfröccs ébresztett, előttem fodrozódott a kék selyem, min csillogó gyémántok hevertek.
A sebes víztömeg habzó pezsgőként olvadt a partba, kisimulva csendesedett el s ölelte, mint gyermekét karjában tartva.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.12.08.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.