Egy reggel ébredeztem, látom a felkelő nap a holdat hívja táncra, s a meghatódott felhő öröm könnyei hullottak szivárványuk oltárára.
Táncuk alatt gyóntam meg, amiért nem az vagyok, ki talán lehettem, magam tanára tanított meg arra, hogy hol az én helyem s mire teremtem.
Ma már nincs szó amit elhallgatnék, erő sem kell hozzá, tollam őszinte téntája égeti soraim s olvadó könnyeim a pecsét hozzá.
Most fehér lepel borítja testem, ősz hajam s szakállam lett minden kincsem. Napfelkelték izzó parazsa gyújt engem lángra, így lettem én fáklya, miben ködként távozott el, félelmeim árja…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022. 01. 19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.