A koronák hava, fenséges hideg ruhájában szökken hónapról hónapra. S fagyos könnyeinek fehér hulló csillagait áldozza, e virágzó madárfüttyös tavasznak…
Hófehér elegancia, fehér tisztaság…! A föld maszkja alatt, csendben aluszik már minden csodabogár. S az éj keblén a hold pihen, simogatva őt egy éjen át.
A tél egy költemény, mi önmaga írja sorait, s világi esszéjét. Megkerülhetetlen fenséges erő, ki a föld köpenyét gyógyítja, s eonok könyvében olvasztva a múltat, a jelenben feloldja.
Nem tapad vér a kezéhez, nem manipulál, fagyos csókja mögött a tűz komponál. Olvadó könnycseppjeinek vizeiben született az élet, ősi rend ez, nem elmélet…
Folytatnám még, de veszett szavaim üres kutakban némán száradnának el. Elmeséltem már fent néktek, hogy a tél oly évszak, hol az elme a tudattal egybekel…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2026.02.22.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alatt áll.