Kedvesem felett felhőkoszorú, napsugár a fátyola, ringatózó virágok hajlonganak előtte, Szél úrfi ért oda.
Húzta ő az eget, mint négy ökör szekerét, sötét felhő volt rakománya,
miben könnyezett az ég.
Felhő árnyéka paplanként takart, süvített a szél, villámok robaja közt szakadt le az ég.
Öntözött a vihar, könnyei hullottak, erek-patakok folyókká duzzadtak.
Hatalmas villanó fények, tűzkorbácsok ostora, világot gyújt egy ágon,
s füstölög, az istennyila…
A szél is sietett, elhúzta szekerét, s magával vitte az eső-függönyét.
Az ég tengerén felhők foszlottak, pára selymek lebegtek, s a fényben olvadva, szelek szárnyán, útra kelhettek…
Később nap úr ecsetjével megfestette az eget:
megnyílt az ég szín-kapuja, szivárvány született.
Aranyló napsugarak tócsák-nedűjét kortyolták, s a távolban járó Szél úrfi, napból táncolt, az éjbe már..
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022. 08. 20.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.