Földi pillanatok
Büszke magyarnak lenni, de szép. Állok hazám előtt emelt fővel, s attilában tisztelgek én. Bölcsőm nyelvében születtem. Anyám első szava,
Büszke magyarnak lenni, de szép. Állok hazám előtt emelt fővel, s attilában tisztelgek én. Bölcsőm nyelvében születtem. Anyám első szava,
Sokaknak ma is emlék vagyok, lelki meztelenségem nyomot hagyott. Valaha édesen, keserűen és sósként szerettem…, legalábbis azt hiszem… Kevesen kóstoltak
Gondolatban terem a jövő, akar az ki tudja, önmagában az erő… Homályban s ködben veszik el ki fél, s álmukban
Magyar oroszlánokat láttam, kiket a nyugati forró homok verdesett. Homokviharban tetemhegyek előttük, s a látványa harcra vértezett. Fura képek, s
Igaz emberek, igazában zengett a szó, a bölcsesség himnusza volt, ritkán hallható. Nem volt szükség semmire, csak egy pillanatra, mi
Magyar fogak csont dárdámat díszítik, csatában elesett katonák kiáltása most is hallatszik. Falamon a dárda, velem hallgat. Emlékek csonka csontjában
Egy pohár vörösbor mellett ma egy bárban ültem, a fodros szoknyák közt merengve elmerültem. Megéltem a pillantások lázas álmát s
Szikla hátán merengtem, mit a víz simogatott. Kedves játék ez, mert a part társat kapott. Ezerarcú a táj, bárhova tekintek.
Ma jelem ismét testet öltött, használom őt, mint egy öltönyt. S ha lelkemnek újra harangoznak, új testemre majd, a szabóm
Néha jó, ha a csend hozzám beszél, szeretem ha az esti virágokon ringatózó cinkék éneke oltja el a fényt. Hallom
Tavasszal a földanya ébreszti az erdőt s menyasszonyi ruhákat öltenek a fák. Újra esküsznek virágba borulva, kiket a nap tanúként
Haiku Zsolnay hagyaték Porból, porcelán. Zsolnay család világa, örök adomány! Érchegyi Csaba Rudolf Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya
Erdei virágok illata terjeng a szobámban, képeim zuhatagjában hídként ívelt a szivárvány. Tudom, hogy az idő csak a szépnél áll
Ma egy könyvben barangoltam, bevallom szavak közt botladoztam. Magamról olvastam, mintha ott lettem volna, ami megtörtént igaz vagy sem, csak
A valóság az, ami megcsalt engem, illúziók képei fogták körbe lelkem. Egóm ereje elmém legyűrte, fiatalként harcoltam, előre, előre… Rohanó
Rózsa kert volt az ablakom alatt, előttem hegyek s benne folyók vágták az utat. Nyugalmam bölcs gondolatokat korbácsolt, nem akartam
Ez az este olyan volt, mint a többi. Válás után az ember, nem tud tétlenkedni. Írok nyugtalan, éji vízesésként a
Ma napsugárban utazó széllel szárnyaltam, s hullámzó tenger ringatott ha fáradtam. A virágillatokat kértem, álomport szórjatok s az angyalok énekéhez,
Reggel a nap tündököl s te egy mosolyra ébredsz. A nőd szíve dobban, ha virágcsokroddal meglát téged! Illatában ölelve csókol
Egykor három gyertya világította meg égboltom, egy kialudt ma s füstjében lelke haldoklott. Fénye és gyermeki szeretete elhagyott, kígyó mérge
Égi tűzgömbből születő napsugár, öleld a földet, az élet te rád vár. Tengerek vizein ringatózó kis madár, szárítsd napom, s