Egykor három gyertya világította meg égboltom, egy kialudt ma s füstjében lelke haldoklott.
Fénye és gyermeki szeretete elhagyott, kígyó mérge vakította meg, nem látva a holnapot.
Könnycseppekből a sivatagban még nem nőttek virágok, szél s homok vihara véste kőbe, ki elhagyott egyszer, imádott.
Kialudt gyertya, nincs már se gyufád se skatulyád, égboltod csillaga is elhagyott, magadra maradtál.
S ha a föld kopog majd, ébredjen tudatod, te magad vagy ki tetteidért felelsz s vállalod holnapod.
Ott lobbansz majd lángra s forrón folyik viaszod, hol elégett gyufa hamvát viszi a szél, s vele jön majd bocsánatod.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022. 02. 21.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.