A valóság az, ami megcsalt engem, illúziók képei fogták körbe lelkem. Egóm ereje elmém legyűrte, fiatalként harcoltam, előre, előre…
Rohanó gondolataim nem hagytak pihenni, kerestem egykor azt, mi sorsomban az értelmet ébreszti.
Gyorsan nőttem fel, gyorsan, kapaszkodtam én bárhol voltam.
Süket s vakként azt hittem, hogy fiatalságom megold majd mindent.
Érdekes, úgy érzem, ma születtem, de szőrös testem látom s nincs baba illatom, se tiszta lelkem.
Gondolkodom sokszor, hogy kihez kell szólni ,ki az aki ért engem s velem tudna gondolkodni.
Tudom, hogy minden lecke mit kaptam magam vizsgája, s a jegy amit kaptam rá tetteim oltára.
Megértettem én, a világ olyan, mint a „semmi”, tér, idő, nem kér enni…
Ki ura akar lenni, annak először az éhes embert kell megetetni !
S ha nem így tennél, a lélekharang szó hívja lelkedet, hogy e földön tested, leköszönt s most temetett.
Ha elérsz e vers végére, neked is tudnod kellene, hova jutottál végtére…
S ha rab lelked megkérdezi, mikor szabadítod fel, a válasz benne van, én is a világ része vagyok, s te magad a jel,… mi soha nem vész el..
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022. 03. 26.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.