Az öbölben fénylő holdvilág sugarai a vízen ezüstként csillámlottak, játszottak a felszínen s fodrokba botladoztak.
Mélyből a halak feljöttek, a hullámokon ficánkoltak. A halászok a parketten horgonyt vetve csodálták a halakat s mondták, legyetek megáldottak.
A halászok a vízi táncot látva, szmokingot húztak s hálójukkal terítettek meg a vacsorára várva.
Táncra felkérve a hálójukat kivetették s aki akart, aki nem, körbe fogták őket s megszerezték.
Ennek a táncnak a halál volt a partnere, de valójában a víz istene tálalt fel a halásznak s a hal volt a gyümölcse.
A halász e világról mit sem tudott, s addig halászgatott, míg egy sellő felúszva hozzá egy üzenetet megoszthatott.
Halász! Istenünk küldött ki a tenger gyümölcseit ádja s kér téged, hogy csak annyit vigyél amennyi a te életed ára.
A halász megértette mára, hogy a víz istene figyel rája, de ha mohóságon kapja őt a habok közt lel magára.
A megöregedett halász bölcsen a parton állva, távolba tekintve az egyensúlyt látta.
Tudta, hogy etetve halászni vagy halászokat etetni nem ugyanaz, s mikor elment, a kifogott halak kísérték őt a holdfény alatt.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.04.12.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.