Sokaknak ma is emlék vagyok, lelki meztelenségem nyomot hagyott.
Valaha édesen, keserűen és sósként szerettem…, legalábbis azt hiszem…
Kevesen kóstoltak végig engemet…,s ki megtette kőbe véste szívemet.
Gondolataim néha köddé váltak, néha a feltűnő nap s néha a hold elől bujkáltak.
Olyan világban születtem én, hol a szerelem éheztetett… Érzelmeim, néha repedő sziklák voltak, könnyeim hullottak rá s erei beforrottak.
Visszagondolva, életem szerelmei szívembe nyíló virágok voltak. Lehullott szirmaik gondoláján utazom néha, s rajta szépül a múlt, így repít vissza a most-ban.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.06.19.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.