Egy fa alatt ülök, nyár van. Körték hullanak mellettem, és a darazsak csak az érett gyümölcsre várnak.
Lakmározó hadak, sebeken át táplálkoztak. Ahogy néztem őket, fejemet a föld húzta, búbját a fény mosta.
Emlékek hullámai jöttek, s vihar tombolt bennem, de én hagytam, hogy az érzelem, elöntse lelkem…
Egóm, egykor katonát csinált belőlem. Sokszor meghúztam a ravaszt,… de szívemet találat érte, s egy golyó nálam is bennragadt.
A múlt, ez az ostoba múlt, az időmet ragadtad el, s vele a szerelmek emléke kopott, minek fejfái üresek, a jövő mosta el.
Úgy érzem most magam, mint egy ütödött körte, aki ágról szakadt, s lénye csak az időt, na meg a földet töltse.
Felesleges minden orvosság, hiába kiáltok, magam napsugara kell ahhoz, hogy lássam a világom.
Életem diákjaként megfogadtam, hogy ezután szerelem lesz az élet, mit elfogadtam.
S amit nem, jövőm tanára magként ültesse el bennem, keljen ki s nyíljon virága, újra meg újra bennem…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.08.04.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.