Egy konok ember, magával szembenézni nem mer.
Szikla lelkét eső veri, erodálja őt, ahogy az idő eszi.
Repedéseit a sivatagi homok gyógyítja, száraz gyógyír rá, mi a megkövesedett sebeit oldozza.
Rózsa töviseként él árva lelke, világában elesve, csatát vesztve.
Igaza egy marad és örök, mint a halál krónikájában említett török.
Egy ménes sem tudja elhúzni árnyékát, elméje szoborként áll majd, élete utolsó színpadán.
Neve koporsója falára vasalva, mit megevett a rozsda, s csak a feledés az, ki őt valaha megsiratta..
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2021.12.30.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.