Mint, egy virágos égbolt ölelte át, bódulva hallgatta a virágok álmát, mihez a szél muzsikált. Szeme vásznán a fa koronája, ajka rúzsát a naplemente gyújtotta lángra.
Egy virág volt a sok között, de nyelve sziklaként pihent, s ő a virágok országába költözött. Hol a méhek mézbe zárták aranyát, s a nap kulcsa nyitotta ajtaját.
Szépsége mint, a nyugvó hamvas forró tűzvirág, kinek tüzét e fa virágai táplálták. Arcát itt az árnyak simogatták lágyan, lüktető kacér gondolataiban egykori holt csókjai vártak.
Elragadta őt lassan az idő mámora, s szirmai szebbek voltak, mint valaha. Egy volt itt, a sokaságban! Egy, a legnagyobb! Virág lett, kinyílt csendben…, s tovább álmodott.
Érchegyi Csaba Rudolf
2024. 08. 05.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.