Az élet tengeréből egy cseppnyi jutott nekem, de minden benne van mi éltet, mert velem teremt.
A körforgásban élek, hol a melegben felszáradok, majd esőként hullok a virág kelyhébe, ahol méheket itathatok.
Születésem után örök életet kaptam, gyakran a szerelem könnyei ragadtak el, miben laktam.
Mikor az érzelem hulláma a szem partjára vetett, csillogva hullottam, míg könnyeim forrása a tengerbe vetett.
Sósan, édesen és keserűen létezem, de ezt csak a fény és szél, mint anyám s apám érthette.
A világ része vagyok én is, mint az örök élet forrása, a természet az istenem s én a fohásza.
Élők vagyunk mindent táplálunk, ha makulátlan a tisztaságunk, ablakot nyit s látjuk világunk.
Nincs helyünk, állandóan utazunk, cseppként a szivárvány fényében gyémántként ragyogunk.
S ha egy virág könnyeként születnék újra, a napfényben párologva szállnék, s hullanék egy tóba.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.04.16.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.