Egy filmben születtünk, mi előttünk pereg. Könnyek s kardok ítélnek sorra minket…, és közben az idő veszteget.
Rendezőként születtem, belőlem apám s anyám színészt faragott, így nőttem fel én, kinek a vasárnapi ebédnél csak csirkenyak juthatott.
Játszottam én is, min te, gyermekkorunk világát. Ha kellett, én a homokozóban vertem a szomszéd rokonát. Én csak játszottam, kérem…, a szüleim darabját…
Színész vagyok ma is, de már csak parázs …, vöröslő izzó parázs. Egy álom volt fiatalon lobogni, szikrázni s égni el, de nem éreztem, hogy az idő halkan, csendben tovább áll.
Ma ritka csókok leheletétől izzik parazsam. Időm fogatát, egy vágtató ménes húzza, paták, emlékeim szikráit szanaszét szórja.
Ide s tova tépem a gyeplőt életem utolsó felvonása végén, lassíts idő, ordítok…, lobognék még, ha kérnéd.
De az éj könyörtelen, minden parazsam oltja, s a harmat függönye mögött szólítanak engem, rendezőként újra.
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2022.12.01.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.