Száz halál, s mind tanár! Tavaszként hívja lelkem méheit, hogy álmaim virágát porozzák.
A déli napsütötte jég tükrében lángoló szívem látom én, s a fény leple alatt éhezem, a szeretetből ennék még…
Otthon csendben ülök az asztalnál, gyertya világítja meg szántott barázdáimat arcomon, emlékeim tüzét oltom én, egy pohár borral asztalon.
Egy szó sem hagyja el torkomat, magamban számot vetek, életem útját én kövezem s minden gödrére emlékezek.
A gyertyaláng is mesél nekem, előttem könnyezik. Karcsú testén a forró viasz folyik le s gleccser képébe öltözik.
Későre járt már, a hold beköszönt az ablakon, borom végére járva gyertyát oltottam, s gondolataimat elrabolta holnapom.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.11.25.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.