Események lábnyomai taposták utamat, hol a hegyekről völgyekbe, dombokon át a rétekre érkeztem, s ha sárban is ragadtam, a víz mosta múltam el, és folyó vízével a jövőbe utaztam.
Minden állomás a pillanaté volt mi elragadott engem, hullámzó réteken hajózva egy csendes öbölben, a horgonyom leengedtem.
Ott a hullámzó fényes kék selymen ringatóztam, s az idő olvadó gleccserét a nap fűszerezte meg, vízén fényes csillagokkal.
Hegy állt előttem, mint egy tengernyi béke, az élet táplálta őt s nem emléke.
Bölcsen hallgatott a múltról, titkait barlangjában rejtve, ki feltárja őket a nyugalom szívébe hatolhat, az élményét, nem feledve.
Bementem egy járaton át a nyugalom áramlata sodort el, szívem diktálta a hegynek kérésem, itt most ne vesszek el…
Mikor a hegy lelkébe érkeztem, nyugalma fogadott, ott az értelem parazsa izzott fel, s éreztem itthon vagyok.
Vöröses sárgás fénye kisért ki engem, s a lelkem kapujában állva a nyugalom várt rám, és mindent elengedtem.
Én az elveszett lelkeknek a hegyet mindig emlegettem, mit egy pap az oltár előtt szólva, higgyetek magatokban s béke honol majd lelketekben.
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.07.10.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.