Százszorszép mosolya virágzott nekem akkor este. Egy nő lépett a sötét utcában elém, s a pillantásom csente. Szemében kéklő láva, s hangja az azúrkék óceán tisztasága.
Mint egy derűs reggeli tünemény, úgy festett az est koronáján. S dalolva beszélt, mint egy kalitkájából szállt kismadár. Szívem kék egén repkedve festett, te jó atyám…
Elhívtam egy kisvendéglőbe, ami ott állt az út szélén. Bent zsivaj köszöntött, s állt közénk. Egy sarki asztal üres volt, leültünk…, az est pompás volt. Ő beszélt, az arca írt, mesélt…
Hallgattam élete történetét, s benne százszor megélt öröm és bánattal megrakott húzott ökrös szekér. Kerék nyomai az arcán ültek, s szavaiban néha-néha szerettei is felcsendültek.
Oly színes és szép volt ő egybe csomagolva. Akár az esőben született szivárvány fátyla alatt megbújt kis virág, ki szirmait óvatosan, s lassan a hulló cseppek közt bontogatja.
Az est zárórát hirdetett, a fény andalogva tova sietett… Fizettem…, lelkem szavam kötötte gúzsba, s én a százszorszép virágommal a hold tükrében írtam az életem újra…
Érchegyi Csaba Rudolf
Visegrád, 2025.03.02.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.