Hűvös áprilisi reggel. Távolban a pára lencséjén át rajzolódik ki egy város, helyenként ködölt, habolt, szórt tejföl színben úszik, lassan ébred, még álmos.
Felettem levegőt préselnek a felhők, haragszik ezért a tenger. Egy szikla nem messze tőlem, erődként áll, s állja a csapkodó hullámok ostorát.
Szép formája volt, kabátját, csiszolta s csipegette. Forrásszerűen tört ki a víz falán, s elapadt, ha elcsitult a hullám.
Ebben a fény viszonyban mély kék színe volt most a tengernek, s partot érve a víz hófehér csipke terítőként oszlott el. Szemem előtt kötötte meg s foszlott el.
Szelek szárnyán utazó felhők tolakodtak, siettek valahová, nem lógott a lábuk, csak lassan elandalogtak a hegyeken át.
A homokköves parton, kavicsok némán idézik a múltat, bölcsen hallgattak ahányan is voltak. Foglalkoztatott vajon mit mondanának, ha nyelvet adna nekik az élet, s kő mivoltukba zárva így élhetnének…, mhh, bele gondolni is félek…
Ahogy mondani szokták: hallgatás a bölcsesség mentora, így vannak ők is… Miket a bürokrácia nem éltet, s nem viszi őket sehova!
Sok színű és gazdag ez a világ, mi elemeibe beférhet, de a tökély titkára még az ember nem ébredt…
Egy árva virág hajlong mellettem, kit a szél simogat, szép napsárgás-fehéres szirmai alatt párját remélve bólogat.
Mögöttem a tenger vájta parti falakon, buja zöld növényzet kapaszkodott. Falából édes víz tört ki s zuhant alá, köveket mosva a partokon.
Mint a görög poliszok, homokkő városok sorakoznak előttem. Víz mossa ki belőlük az apró köveket, s felszabadítóként újra, de nem árulva el, zárja be őket egy időre.
Halászhálók mögöttem, mit a tenger partra vetett, elhagyatottan szennyezi itt a környeztet. Ember, ember…, sírodba magad kergeted!
Parti sziklás rét tűnik fel, ahogy ébredezik a napsugár, foltos területei színekben pompázik, sárga, zöld, fehér s talán lila színekben egyaránt.
Mögöttem a dombon egy nádast zsizsegtet a szellő, egy része elszáradt, de a többsége zöld maradt, s úgy nézett ki mint egy erdő.
Lehet, hogy bogár város, vagy talán békáknak otthon teremtő, nem tudom, de nem is köt le, részemről felejtő.
Látom, a hegyek felett megállt egy-két turista felhő, s továbbállt mert jócskán sejhajon rúgta a szellő.
E helyen a hangok széllel bélelve, újra meg újra körülöttem születtek. Sirályok hangja törte meg az idillt, vadászni jöttek, s egy-két halat ejtettek.
Lassan csitul a tenger, a felhők is oszlanak, érkezik a fény a napsugárral, s langyos szellő simogatja már arcomat.
Elszáradt gallyak szanaszét, tengeri fű féleségek száradnak rajta, ha írhatom olyan seszínű, iszapra elékeztető fizimiskájuk van, amik egyszerűen rendezetlenek, s mégis tökéletesek, kinek mi jut eszébe esze legyen rajta.
Nád darabok hevernek, itt meg ott…, hazaviszek gondoltam egy párat, jó lesz bogaraknak, na meg a rokonságnak.
Tovább indultam a parton, egy árva hajó ütközőt vetett a vízpartra, baja nem volt csak kicsit kopottas, hazaviszem, lökhárítónak időnként jó lesz rajtam.
Azon töprengtem a természet milyen jó hozzánk, néha-néha megfürdeti az ember gondolatát. Mi rossz elhagyatik, s mi jó megadatik…, hát áldás legyen rajta.
Furcsa bogár szállt rá a térdemre, nem tudom miféle volt, talán reggelijét kereste rajtam…, nem böfögött tőle az biztos…, ezért sem maradt rajtam.
Lassan változik a tenger színe, ahogy emelkedik a nap s vele szögeinek sugara, átvarázsolja a mély kéket smaragdra, mily csodálatos így a víz asztala.
Ebédre állt már az idő, utaztam eleget, gondolatom hazafelé terelget. Sok történet maradt még amit itt hagyok, változásban születik meg az, amiről még később írhatok…
Érchegyi Csaba Rudolf
2023. 04. 16.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.