Szégyen és gyalázat, ha egy anya gyermekei korát adja el a kapzsi világnak.
A szószékben ülve esztelen mocsokban s jellemtelenségben fürdőzve, a maga pöcegödrébe áll, de nem érti mit kiabál.
Bűneit érzéketlensége oldozza, s a külvilágot romlott elméje, vak egója rombolja.
Gyermekei lelkét használja, a bosszú vezérli őt, de hiába.
Becsületét rég eladta, máig is egy üstben a szart kavarja.
Bűzét, mocskát élvezi, dámaként a hamis világot kergeti.
Idővel a szakadékba esve kiállt: Sötét van és félek, fogjátok meg a kezem, …kérlek!
Se kéz, se hang, csak a nyirkos sötétség s a magány, mi szólítja őt vallomásra, hova jutottál.
Átnevelt, becsapott, halott és sérült gyermeklelkek a szakadékba cikáznak, s egy visszhangot várnak anyjuktól, mi így hangzik:
Bocsánat!
Érchegyi Csaba Rudolf
Létrehozva: 2021.01.21.
Jelen irodalmi mű, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik.